Rendezését a Theatertreffenre is meghívták.
Amikor belépünk a színpadra épített „tribünre”, a keskeny játéktéren egy hosszú konténert látunk, amelynek a közönség felőli fala szinte csupa ablak, csukott ablak méghozzá. Sokunknak rögvest eszébe jutott Alvis Hermanis két rendezése is – A hosszú élet és A csend hangjai (kritikánkat l. itt) -, kivált a díszlet: az előbbiben az öt szobára osztott hosszúkás ház, a másodikban ugyanez a tér immár falak nélkül. Mi meg néztünk, mint a moziban.
 Jelenet az előadásból |
És nézünk most is: odabent, az üveg mögött zajlik az élet az „egyterű” lakásban. A konténer bal szélén mosdó, függönnyel elkerített vécé, mellette szemben kanapé, ahonnan a szemközti falra erősített tévét bámulják néhányan; arrébb hűtőláda, ennek tetején is kuporognak néhányan. Ettől jobbra a „konyha”: frizsider, mellette polc, rajta mikrosütő, szemben asztal három székkel; arrébb elnyűtt fotel, állólámpa; és a konténer jobb végében, már nyitott részben, egy fürdőkád.
 Marcus John és Karin Pfammater |
Odabent hat nő és hét férfi; különböző korúak és állagúak, de mind meglehetősen lerobbant. Egy nő vacsorát készít, tálal néhány másiknak; egy másik szüntelenül telefonál; egy harmadik egy tolókocsis férfit lát el: eteti, megfésüli; egy fiatal nő a hűtőláda tetején ülve bámulja a tévét és közben chipset töm a szájába szórakozottan; mellette hasonló korú fiú teszi ugyanezt. A kanapén egy ittasnak látszó férfi kókadozik; egy idősebb nő ronggyal a kezében ablakot pucol itt-ott; egy fiatalabb nő fülhallgatón zenét hallgat; egy ugyancsak fiatal srác a vécén ülve könyvet olvas; egy másik öltözik éppen. Életkép, egyszerre sivár és meghitt. Egy gyereklány kijön a konténerből, nyuszit húz elő egy kis ketrecből, bambán simogatja, bennünket bámul. Szöveg nemigen van, illetve ha van is, nem halljuk: a pillanatokra kinyitott ajtón legföljebb a kiáltás tör át: „csukd be az ajtót!”
 Christoph Luser |
A kis közösség vezérének tűnő férfi a konténer aljáról pénzköteget vesz elő, zsebrevágja; odabent körülveszik, mindenki kuncsorogva hajol rá, de ő durván elkergeti őket. A pénzköteg egyébként főszereplő: az a főnök, akinél van, tehát mindenáron meg kell őrizni. Senki nem kap semmit; közönyösen csinálják, amit addig. Egy férfi parókákon fodrászolást gyakorol, egy fiú szépen kifesti magát, női ruhába öltözik. Parázs veszekedés támad a családfőnek látszó férfi és a társának látszó nő között, elcsattan pár pofon, rá se hederítenek. A nőiruhás fiú rádől a magát kellető fiatal nőre, hátulról esik neki, az ablakra tapadnak, senki sem nézi őket, csak a közönség. És a családfő: kirántja a nőt, letolja a nadrágját, és brutálisan rámászik – a nő szájában pillanatra sem nyugszik a rágógumi, unott arckifejezése sem változik. Újabb verekedés a „házaspár” közt, ezúttal vérig: a nő elrohan, rendőrrel tér vissza.
Senki nem látott semmit: a rendőr dolgavégezetlen távozik – és a pisztolya nélkül, mert azt a családfő bizony elemelte. És lesz is lövöldözés, majd a rendőr is felbukkan, és ezúttal kis időre elviszi a férfit.
 Fotó: David Baltzer (A képek forrása: berlinerfestspiele.de) |
Ezen a ponton zökken ki a kis közösség élete a mindennapokból – és itt vált át az életkép-sorozat történetbe. Eddig is megesett, hogy egy-egy ponton a lakók mintegy unisono itták a sört, zenére szembe fordultak velünk, mozdulatlanná merevedtek – itt meg Marthaler színházi nyelve szólalt meg váratlanul –, majd ismét visszarendeződnek. A családfő átmeneti távollétében izgatott keresgélés kezdődik, kutatnak a pénz után, de nem találják – a visszatérő férfi diadalmasan húzza elő a pénztekercset a vécéből. Majd a közönség soraiból választ újabb partnert; a nő bemegy a konténerbe, nyálas-erőszakos udvarlás kezdődik, mesterkélt tánc Elvis Presley Crying in the Chapel című dalára, majd a férfi pénzt ad mindenkinek külön-külön, hogy elhagyják a „lakást” – el is rohannak mind. Majd visszaszivárognak, zacskókat hoznak, vásároltak ezt-azt, estélyi ruhát, fejdíszt, csupa használhatatlan apróságot – és bámulják az újabb párt odabenn. Majd bemennek, mire a férfi távozik új választottjával – otthon meg a lakás földíszítésével, farsangi öltözettel készülnek az újabb lakótárs befogadására. És a büntetésre: a „feleség” patkányméreggel ízesített ételt készít – és mind kíváncsian nézik a férfi rosszullétét, vergődését, miközben a feleség kiveszi a pénzt a férfi zsebéből. Aki nem hal meg; a rosszullét egy pontján az összeszokott kis közösség egyik tagja tolókocsit kerít, egy másik beleülteti az immár tehetetlen férfit, egy harmadik eltünteti a nyomokat, a feleség pedig az asztalhoz ültet egy másik jövevényt: egy újabb férfit, aki átveszi a főnök helyét. Előtte a nagy rakás pénz, körülötte ugyanaz a jelenet a kuncsorgókkal, amit már láttunk korábban – bezárult a kör.
Perfekt karakterformálások egész sorát látjuk; színes eszköztárakból válogatnak a színészek a szigorúan szabott tartományon belül. Lecsúszottak farkastörvénye működik, és benne szolidaritás, empátia, menekülésvágy. Európában vagyunk, semmi kétség.