A mesterek, egyszersmind a vendéglátók szerepét a Kokas Katalin–Kelemen Barnabás hegedűművész-tanár házaspár játszotta, akik négy tanítványukkal, Diószegi Tamással, Dráfi Kálmán Szilveszterrel, Borsos Katával és Homoki Gáborral, illetve két megszokott kamarazene-partnerükkel, Kokas Dórával és Rohmann Dittával zenéltek együtt. A koncert műsora a hatványozás logikájának megfelelően egy duó-sorozatból, egy kvartettből és egy oktettből állt össze (ha nem is ebben a sorrendben); szólóprodukció természetesen nem jöhetett szóba, hiszen a vezérelv a mesterek és tanítványok együttmuzsikálása volt.
 Kokas Katalin és Kelemen Barnabás |
Nyitószámként Mozart C-dúr Dissonanzen-Quartett-jét hallhattuk a Haydnnak dedikált vonósnégyes-sorozatból, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Kokas Dóra előadásában. Némiképp csodálkoztam azon, hogy ha már vonósnégyest is műsorra tűztek – „családias”, kvázi-házizenélési körülmények között, miért is ne, bár tudvalévő, hogy az igazi kvartetthangzáshoz a kiváló zenészeken kívül minimum néhány éves érlelésre is szükség van –, akkor miért éppen ezt az észtvesztően kényes darabot választották. Bár persze sejtem, hogy miért: mert gyönyörű. Viszont így az előadás erőteljesen árulkodott a kvartett-hangzás bizonyos problémáiról. Kisebb intonációs vétségeken leginkább Kokas Dórát lehetett tettenérni, s az ő esetében a zenélés, a hang koncentráltsága sem volt mindig maximális. A egyetlen tanítvány, Homoki brácsázása viszont imponálóan pontos és feszes volt. Kokas Katalin energikusan, precízen hegedült, a II. tétel párhuzamos meneteiben szépen olvadva össze az I. hegedűvel. Kelemen Barnabás hangjának gömbölyű és mégis kristályos szépsége, minden erőlködéstől vagy tolakodástól mentes, de mégis elsöprő zenei jelenléte mindvégig nyilvánvaló volt. Az összkép azonban valahogy kevesebb volt a részek összegénél: maradéktalanul érvényesült a darab mélysége, komplexitása, viszont számos kisebb egyenetlenség, pontatlanság, az intonáció egészen apró, inkább a hangzás minőségét befolyásoló problémái, az összhangzás gyakori érdessége-élessége, sőt nyersesége levontak az előadás értékéből. Olyan benyomást keltettek, mint négy igen felkészült, profi muzsikus, akik nagy élvezetttel, de a maguk örömére játszanak át egy remekművet; mi pedig kilestük ezt az eseményt.
A Mozart-kvartettet követő szám ezzel szemben a tökély képzetével ajándékozta meg a hallgatót. Kelemen Barnabás Diószegi Tamás társaságában adta elő Bartók 44 hegedűduójának IV. füzetét, s itt nem győztük csodálni az interpretációnak nem csupán az átütő erejét, érzékenységét és brilianciáját, hanem mester és tanítvány teljes összhangját és előadói egyenrangúságát is. Kezdeményezés és reagálás ide-odacikázása, hasítóan tiszta hangközök és akkordok, kikezdhetetlen szinkronitás, a ritmika fékezhetetlen energiája, a tánc- és nemzeti karakterek, a színek kaleidoszkópszerű gazdagsága – mindez a hangverseny legfontosabb eseményévé tette a néhány perces produkciót.
 Rohmann Ditta |
A koncert egy ritkán hallható és rendkívül izgalmas darabnak, Enescu fiatalkori, 1900-ban komponált Vonósoktettjének előadásával zárult. Ebben a nagyszabású, a 90-es évek bécsi élményeitől, elsősorban Richard Strauss hatásától ihletett, mesteri részletekben gazdag és kirobbanó energiájú műben (melyben jól kitapinthatók Mozart vonós Sinfonia Concertantéjának és a Mendelssohn-oktettnek az emlékei is) Kokas Katalin játszotta az I. hegedű, Kelemen Barnabás pedig az I. mélyhegedű szólamát, melyek bizonyos fokig koncertáló szólamoknak tekinthetők. (Rajta kívül Homoki Gábor is hangszert váltott, s a hegedűsök közé ült.)
Ha szigorúan vesszük, ebben a darabban még erősebben jelen voltak az intonációval, illetve a hangzás összecsiszolatlanságával kapcsolatos problémák; egyrészt egyszerűen a hangszerek nagyobb száma, illetve a számos igen kényes páros unisono miatt, másrészt Kokas Katalinnak a primárius szerepében – különösen a magas regiszterben – alkalmazott, helyenként bántóan éles, hasító hangja miatt. Másfelől viszont a dús, későromantikus zenei szövet, a sodró szenvedély a mozarti áttörtséggel és áttetszőséggel szemben sokkal több imperfekciót, „salakanyagot” képes magával sodorni és semlegesíteni. Ez meg is történt, s miután a darab nagy érzelmi hullámai és tetőpontjai, viharai és varázslatos nyugalmi pillanatai, a darab egész romantikus lélegzete hangzó és szuggesztív valóssággá váltak, végül is csaknem zavartalanul adhattuk át magunkat a darab egzotikus szépségének. Különösen örülve a remek Rohmann Ditta–Kokas Dóra csellószólamnak, és Kelemen Barnabás élményszerű brácsaszólóinak.