Cormac McCarthy posztapokaliptikus, leginkább egy szabad versre emlékeztető, a központozást gyakorta nélkülöző látomása egy meg nem nevezett kataklizma után játszódik a Föld végnapjaiban. Túlélők alig-alig akadnak, enni csak azt lehet, ami nem pusztult még el: néhány gombafélét, konzerveket és embereket. Merthogy a kannibalizmus majdhogynem mindennapi dologgá vált – a túlélők egy része hordákba verődve elállatiasodott, és azokat a keveseket fenyegeti, akik – hogy a könyv egyik visszatérő sorát idézzük – „hordozzák a tüzet”.

Jelenetkép

Közéjük tartozik a két főszereplő, az Apa és a Fiú.

Hogy máris bibliai allúziók sejlenek fel, természetesen nem véletlen: nehéz ezt a könyvet és a belőle készült mozit anélkül értelmezni, hogy ne vennénk észre, az egyszerűnek tetsző történeten keresztül morális, vallásfilozófiai kérdéseket járunk körül.

A múlt emlékeiben megelevenedik az Anya, aki régen magára hagyta az övéit, és belefáradva a túlélésért folytatott harcba, a kilátástalannak és megmásíthatatlannak tűnő jövőbe, az önkéntes halált választotta. McCarthy könyve pont azért remek, mert szinte eldönthetetlen, hogy az Anyának vagy a Fiú miatt még mindig küzdő Apának van-e igaza, vagyis hogy a Fiú egy humánummal és empátiával bíró, sok szenvedésen átment kisfiú „csupán”, vagy maga a Messiás, aki az Apával a „damaszkuszi utat” járja, ahol Illés prófétával (a filmben Robert Duvall) is találkozik, akinek a megjelenése a Biblia szerint közvetlenül megelőzi majd az eljövetelét. 

Viggo Mortensen és Kodi Smit-McPhee

Világlátás kérdése hát, hogy – hasonlóan az Anyához – egy Isten nélküli, elembertelenedett világra ismerünk-e rá a könyv lapjain és a vásznon, vagy pedig – mint az Apa – hiszünk még a Fiúban, aki elhozhatja a reményt és a szeretet, melyet jelen állapotában nélkülöz a világ.

Valószínű, hogy pont ennek a két megközelítésnek köszönhetően látjuk a könyv/film befejezését is kétféleképpen. Az Anya (a filmben Charlize Theron) racionális, materialista értékrendje alapján a Fiú csak időleges haladékot kapott azáltal, hogy új Családra lelt, hiszen a Föld lassú agónián megy keresztül. Egy vallásos világkép szerint azonban éppen a Fiú léte, a túlélése mutatja meg, hogy Isten mégsem hagyta magára a világot.

Nem volt hát egyszerű dolga John Hillcoat rendezőnek, aki – ha nem is tökéletesen –, de adaptációjával derekasan helytállt. A film látványvilága döbbenetesen plasztikus: minden szürkésbarnában úszik, a vidék kietlen, a civilizáció vívmányait (hidak, felhőkarcolók, autók) kikezdte már az enyészet, szinte harapni lehet a hideg, párás levegőt – az egyik legszuggesztívabb posztapokaliptikus vízió, amit a vásznon valaha láttam (megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerzett az operatőr, Javier Aguirresarobe és a látványtervező, Chris Kennedy).

Érdekes, hogy pont a filmes adaptáció döbbenti rá a nézőt arra, hogy Az út a zombie-filmektől is csak hajszálnyira áll: az Apát (Viggo Mortensen) és a Fiút (Kodi Smit-McPhee) fenyegető emberevő hordák és a kihalt városok látványa nem csupán bibliai allúziókat sejtetnek, de ugyanúgy megidézik a 28 nappal későbbet vagy David Cronenberg 1977-es élőhalottakkal teli klasszikusát, a Veszettet. 

Charlize Theron (A képek forrása: PORT.hu)

Ha „hibázott” valamiben az értő adaptátornak tűnő Hillcoat, az nem is a szereplőválasztás és a látványvilág volt, sokkal inkább a kissé elnyaltra sikeredett befejezés, mely a maga ellentmondásosságában is jóval szikárabb és tárgyszerűbb a regényben. A film azonban sajnálatos módon eltolja azt a hollywoodi giccs irányba, amikor a megmentőként felbukkanó, a Fiút továbbra is életben tartó család tagjai között még egy csillogó szemű ebet is felvonultat.

A film másik problémája valószínűleg annak köszönhető, hogy rendezőnk beleszerelmesedhetett McCarthy súlyos tömbökből kifaragott, férfias nyelvezetébe, és ebből minél többet szeretett volna visszaadni a vásznon, narrátorrá előléptetve az Apát. Ez mindaddig nem is zavaró, amíg – vigyázat SPOILER! – Mortensen nem tér meg egy megható jelentben az örök vadászmezőkre. A film azonban ezt követően is tovább folytatódik, így a néző tulajdonképpen egy narratológiai zűrzavar részesévé válik: ha eddig az Apa nézőpontja volt az uralkodó és a narrációiból arra következtettünk, hogy belső monológokat hallunk, miért hallgat el a halála után? Honnan beszél, és egyáltalán: mikor beszél? Ha végig halott volt, hogyan kommentálhatta az eseményeket?

Szerencsére ezek a bosszantó dramaturgiai hibák csak a film utolsó tíz percét jellemzik, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem vágják haza az alkotást. Az út mozgóképes változata legalább olyan mély nyomot hagy az emberben, mint McCarthy könyve.

Vö. Varró Attila kritikája 
Vízkeleti Dániel: "Apa, ez már a világvége?" 
Kovács Patrik: Hordozd a tüzet!