Az ifjú Richard Strauss

Vajon mit szólt volna Nietzsche, ha meghallgatja az önmaga által főművének tartott Also sprach Zarathustra című filozófiai ditirambusára írt szimfonikus költeményt? A feltételezés nem teljesen abszurd; az 1896-os frankfurti bemutató idején a filozófus még élt, igaz, teljes szellemi elbárgyulásban – Weimarban, anyja és nővére szoros felügyelete alatt. Ha valami csoda folytán mégis odavonatozik, nyilván megállapítja, hogy a Wagner által megkezdett dekadencia a zenében immár zenitjére (vagy nadírjára?) ért, továbbá visszafojtott dühvel konstatálja, hogy sajnos igaza volt, a Wagner-pártiságért nagy árat kell fizetni. Egy másik – de még csak pályája elején álló – nagy ember már valóban meghallgatta a premiert, a budapestit: „A mű amelyet a legtöbb pesti muzsikus irtózással hallgatott, engem a legnagyobb elragadtatással töltött el. Végre megpillantottam az irányt, mely újat rejt méhében”. Az ifjú Bartók mondja e szavakat 1923-as önéletrajzában, visszaemlékezve a villámcsapáshoz hasonló élményre, mely 1902. február 12-én töltötte el, amikor Budapesten bemutatták Richard Strauss Also sprach Zarathustra című szimfonikus költeményét. E sorok szerzője inkább osztja Eduard Hanslick, a konzervativizmusa miatt rossz hírbe került, ám valójában zseniális egykorú zenekritikus véleményét, aki – voltaképpen egészen Nietzsche szellemében! – Strauss művészetét a legrafináltabb dekadencia termékének tekintette, és aki a Till Eulenspiegel című szimfonikus költemény bemutatója után nem fukarkodott a kétes dicséretekkel: „Tékozló a hangzási effektusokban, pikáns a kontrasztokban, szórja a kontrapunktikus bravúrokat, eredeti ritmusokat és ötletes modulációkat – mindez rettenetesen szellemdús és tébolyítóan szép”.

Kent Nagano

E voltaképpen német ügyeket Kent Nagano, az 1961-ben, Kaliforniában született japán származású karmester vezényletével gondolhattuk végig, és mellbevágó volt, hogy e nemzetközi ember vezetésével a bajor zenekar nem annyira németesen, mint inkább osztrákosan játszotta a darabot, egy hős születését és alászállását, majd elsüllyedését az éjszakában. Ez a hős nem Nietzsche irodalmi alakja, pátosza nem nemes, inkább dölyfös, némi durcás zseni-tudattal párosulva, mely azonnal csődöt mond a sivatag lányait megpillantva, akik nem démoni táncra, hanem tenyeres-talpas, sörös keringőre buzdítják – ráadásul sikerrel; és ne feledjük, Nietzsche vérbajából kinövő tébolyáért is feltehetően egy bonni vagy kölni örömlány a felelős. A banalitás szinte mahleri – azaz nagyon is szándékolt – méreteket öltött ebben az előadásban, ennek oka nem kis mértékben a vonóskar (azon belül is a koncertmester) nagyszerű, de olykor erősen „vendéglátós” játékmodorában keresendő. Az Übermenschet prédikáló hősi hős csak részlegesen jelent meg a színpadon, megismerhettük viszont a bajor sörkertek és osztrák bejzlik éppoly filozofikus, mint közönséges ábrándozóját, azaz a német széplelket.

Beethoven portréja 1804-ből

A második részben egy másik típusú német hős, Hegel szavával élve „a lovagoló Világszellem” lépett a porondra, és hogy őt Bonaparte névvel illették a maga korában, az ne zavarjon senkit, elvégre a német szuverén népség, még a hősválasztásban is, hát még az elnevezésben. Más kérdés, hogy Beethoven eredetileg valóban neki, később – meghallva, hogy imádottja 1804-ben, Párizsban császárrá koronáztatta magát – inkább egy amolyan általános hősnek ajánlotta 3. „Eroica” szimfónia című művét, bár egyes kutatások (pl. Martin Geck) tudni vélik, hogy a végső dedikáció („egy nagy ember emlékének”) voltaképpen Louis Ferdinand, porosz hercegnek szól, aki elesett a napóleoni seregekkel vívott harcban, és aki Bécsben, egy magánrendezvényen állítólag háromszor egymás után játszatta el az akkor még kéziratban lévő szimfóniát. Legyen bárhogy is, Nagano és csapata előadásában kevés hősi jellege mutatkozott a kolosszális darabnak, és megint Nietzsche juthatott eszünkbe, akinek igen finom megkülönböztetése szerint Wagner (és a modern dekadencia) zenéjében úszni kell az embernek, míg a régi klasszikusban táncolhat. Elegánsan, nagy tempókban lejtett most a muzsika, valóban táncolhatóan, mindeközben sok csodás pillanattal (lásd például a kürtszólam káprázatos játékát a Scherzo tétel trió részében), továbbá apró, valamint látványos hibával, ám ez mégsem zavart senkit, sőt egyenesen lelkesítően hatott. Talán két dolog miatt. Egyrészt mivel ebből a kedves, minden grandiózus gesztustól mentes előadásból is kiderült, hogy az „Eroica” mindezzel együtt és mindennek ellenére mégis az egyik legnagyobb, valóban forradalmi lépés az európai zene történetében, másrészt mivel a rengeteg baki ellenére a zenélés öröme, a spontaneitás ereje áthatotta a zenekar összes tagját, és ennek nemigen lehetett ellenállni a nézőtéren sem. Nagano személyében egy titokzatos, zárkózott, pódiumviselkedésében kissé személytelen, ám a zenélésben már kitárulkozó, feltehetően okos zenei gondolatokkal és sok tudással rendelkező embert ismerhettünk meg, aki éppen egy német muzikális magánügyben tudott releváns különvéleményt beterjeszteni. Ami nem csekélység.

Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008