Manual Focus. Forrás: lowfesztival.hu

Persze nem először bukkan fel a táncszínpadon ez a gesztus, az utóbbi tíz-tizenöt év másról sem szólt, mint test (és a személyiség) széteséséről, újradefiniálásáról, az identitásbeli határok tologatásáról és átlépéséről. Azaz, hogy igenis legyen kétséges, hogy a színpadon férfi vagy női, öreg vagy fiatal test szerepel, ember vagy állat, esetleg ember vagy gép, egészséges vagy beteg, sőt, élő vagy halott, valóságos vagy virtuális test.

Vagyis nem annyira eredeti a LOW Fesztiválon ismét felbukkanó problémakör, de ettől még igazán frissnek, humorosnak hat az előadás, még ha egyötletes is. Mette Ingvartsen egyszerű és látványos kellékeket használ a testről alkotott elképzeléseink fejreállításához a Manual Focus című darabjában. A gumiból készült, élethű, idős férfimaszkokat három meztelen táncosnő (Manon Santkin, Kajsa Sandstrom és maga a koreográfus) húzza a fejére – fordítva. Így aztán fiatal, csupasz női testeken ráncos, összeaszott férfifejek biggyeszkednek 180 fokban elfordulva, hátraarcot diktálva az őket hordozó testeknek. A gumimaszkok hirtelen életre kelnek és gőgösen biggyesztik ajkukat a nézőkre, a csontos, vékony női hátakat rövidesen férfimellkasnak látjuk, az illúzió átveszi a valóság helyét. A legjobban akkor járunk, ha hagyjuk, hogy a látvány becsapja az érzékelésünket, és nem keressük vissza minden póznál, hogy vajon hát vagy has, kéz vagy láb, amit látunk, hanem elfogadjuk ezeket a bizarr testélményeket. A színpadon zajló mozgás nem folyamatjellegű, sokkal inkább hosszan kitartott pózok sorozata, mintha egy kísérletező kedvű szobrász szétcincált, kifacsart kirakati babáit néznénk. Az is előfordul, hogy a táncosok egyetlen furcsa lénnyé torlódnak össze, és egy törzsből kalimpálnak végtagjaikkal, végképp elvesztve antropomorf jellegüket, ilyenkor már az sem mindig világos, melyik kar, melyik láb melyik szereplőhöz tartozik. Sajátos humorú, kicsid skizoid, illuzórikus kommunikáció szövődik a táncosok és a közönség között, hiszen a szereplők többnyire háttal vannak nekünk, de a fejükön viselt öregember-maszk mindig minket néz.

50/50. Forrás: lowfesztival.hu

A szünet után látható 50/50 című darab szóló, a koreográfus-előadó, Mette Ingvartsen nem tesz mást, csak megmutat bizonyos tipikus színpadi helyzetekhez tartozó, sablonos mozgássorokat, mindezt meztelenül. Meglepő és vicces élmény az indító jelenet, a cirkuszi dobpergésre ütemesen hullámzó fenék, a telt idomok úgy rengenek, mintha csak egy adag kelt tészta rázkódna sebesen, a test izgó-mozgó, látványos lenyomatává válik a zenének. Ehhez képest az, amikor a táncosnő, lendületes frontemberként rockzenére rohangászik és ütemesen rázza az öklét, vagy amikor a felcsendülő operát a hagyományos műfaji mozgásklisékkel, didaktikus pantomimmal követi, kevésbé érdekes. Ennek talán az is az oka, hogy a mozgásskatulyák az utóbbi esetekben „elnyelik” a pőre testet, míg az első jelenetben a csupasz test önállósulása annyira meglepő látvány, hogy automatikusan lehámlik róla a szerep.

Mindenesetre az biztos, hogy Mette Ingvartsen valóban talált néhány vakfoltot a testtel kapcsolatos érzékeléssel kapcsolatban, ráadásul utólag mindkét koreográfiája olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, hogy ha koreográfus lennék, meglehetősen irigykednék, hogy nem nekem jutott eszembe hasonló. Az aha-élmény garantált.