A kötet címében a könyvművész kifejezés szerepel, ami sejteti, hogy Kós Károly grafikához fűződő viszonya nem merült ki az illusztrálásban. Sőt, azokat a megbízásokat valójában a könyvei hozták, azok, amelyeket kézzel írt, mint egy középkori szerzetes, s hozzájuk hasonlóan iniciálékkal, képecskékkel, kerettel díszítette a szöveget. Először vékony tollal írt, később átszokott a lúdtollra. A betűket is megkomponálta archaikus minták alapján. Még kolozsvári kollégistaként akadt a kezébe Ráskai Lea 16. századi kézírására, mely annyira megtetszett neki, hogy szorgos, utánozó gyakorlással teljesen adoptálta. (Némely régies jellegzetesség állítólag még a folyóírásába is beleépült.) Később Kalotaszegen a temetők fejfáinak betűit kutatta és másolta, ez lett a másik forrása Kós Károly újkori kódex-írásformájának.
Első „kézi könyvét” 1907-ben készítette későbbi felesége, Balázs Ida számára jegyajándékképp. Ebbe nyolc székely balladát írt szívecskékkel tűzdelt keretekbe foglalva, melyek címoldalára rajzot, a szövegek végére pedig záródíszt komponált. A professzionális rajzolás ettől kezdve munkássága szerves részévé vált, a következő ötven évben majd’ harminc könyve született, melyek jelentős részét maga írta és illusztrálta. A rajztollat azonban utolsó, 1957-ben megjelent, Mezőgazdasági építészet című könyve után se tette le, még halála évében (1977) is készített ex libriseket.
Sztánai házában kis nyomdát is berendezett, itt hozta létre az utolsó munkafolyamatig – feleségével és gyermekeivel – azokat a könyveket, amelyek teljes egészében a saját keze munkájával készültek. A tollat is azért cserélte le idővel (és időlegesen) a linómetszésre, hogy a sokszorosítás folyamatát megkönnyítse.
Az angol preraffaelita mozgalom eszméi és John Ruskin, William Morris munkássága voltak példaképei eleinte. Ehhez járult az erdélyi népművészet iránti vonzalma, főleg a kalotaszegi hagyományok, s nem kevésbé az erdélyi épített környezet hatásai. A kényszer, azaz tanult szakmája, az építészet kedvére való kiteljesítésének hiánya fordította a grafika irányába – vallotta meg anno Benkő Samunak a vele való beszélgetések során (A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni című kötetben egy egész fejezet szól Kós Károly könyvművészetéről és grafikájáról).
Legközismertebbek az épületeket ábrázoló grafikái, mint amilyenekkel az Erdély kövei című művét tűzdelte, s amelybe tizenegy képet metszett erdélyi városok jellegzetes tereiről, építményeiről. Ám hasonló bőségben rajzolta emberalakos műveit is, például a két változatban megjelentetett Atila királról ének című füzetbe, amelynek első kiadásába (1909) tollal, a másodikba (1923) linómetszéssel alkotta meg az ábrákat.
A gazdag képanyag és a cím ellenére a kötet szöveganyaga még sem (csak) a könyvtervező Kós Károly munkásságát taglalja, hanem a könyvkészítéssel és grafikával is foglalkozó kiadványszerkesztő, az elkötelezett múltkutató, az aktív kulturális közéleti szereplő tevékenységét, továbbá a Kós személyével kapcsolatos korabeli erdélyi irodalmi élet eseményeit. Mivel a szerző, Sas Péter kultúrtörténész, ez nem is csoda, ám az alapos, nem szorosan a címben meghatározott tárgyra vonatkoztatható tanulmányok – mint például a legterjedelmesebb, Az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon című fejezet – egyes részei az irodalomtörténet felé billentik a könyv súlypontját. Ami megint csak nem lenne gond, ha ezt várnánk.
A szerző negyedszázada elkötelezett Kós Károly-kutató (a kötetben közölt irodalomjegyzék alapján 1983-ban, Kós Károly születésének 100. évfordulóján publikált először ebben a témában, melyet számos Kós-tanulmány követett napjainkig), s Kós személyén keresztül odaadó erdélyi kultúra-kutató. Némileg érthető is, hogy a felhalmozott tudásanyag azon része, amelyik a könyvvel bárminemű formában érintkezik, bekerült a Kós Károlyról mint könyvművészről szóló anyagba. De ugyanez el is viszi a szerzőt a témától, mely olyannyira a sajátjává lett, hogy még a fogalmazásmód is a régmúlthoz akklimatizálódik, s a ma már archaikusnak számító, körülményes fordulatok nem csak, hogy fékezik az olvasást, de olykor nyelvtani sutaságokat is eredményeznek (mint például az „Élete végéig használt, jellegzetesnek mondható kifejezésekkel kérte fel, hogy…” kezdetű mondat).
A témával való érzelmi azonosulás sugárzik Kolozsvár és Kalotaszeg bemutatásán is az első fejezetekben, mely részek ódaként zengenek a művész korának és környezetének bemutatásaképp. Hasonló okok késztethették a szerzőt arra, hogy Kós Károly ízlésével és gondolataival maradéktalanul azonosulva, azokat kvázi értékmérő megállapításokként nyomatékosítsa. Megtévesztő lehet annak a megjegyzésnek a (ráadásul többszöri) citálása, amit Kós Károly a római Szent Péter templomról mondott, miszerint „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen”. S úgy vélem, a Lechner Ödönt érő, ugyancsak Kós lesújtó véleményét követő, több mint szigorú, inkább lehúzó (mert munkásságát bagatellizáló) kritikát sem ildomos szerzői objektivitást nélkülözve kopírozni.
Szó se róla, a könyvben teljes körű kultúrtörténeti bemutatását kapjuk Kós Károly könyvvel kapcsolatos tevékenységének. Aki azonban művészettörténetileg is elemző-értékelő olvasnivalóra vágyik, annak más kiadványt kell felütnie.