Jelenet az előadásból. Fotó: Kozár Edit

Frenák Pálnál mindig különös jelentősége van a színpadi tér kialakításának: meg kell nézni elölről és oldalról, el kell képzelni hátulról is, csak úgy a teljes a kép. Az előadás közege külön installáció, általában urbánus jellegű terekre utal, amely aztán a tánccal együtt tölti be hivatását. Felfüggesztések, ferde síkok, markáns fények nehezítik az előadók dolgát, majd rendre bebizonyosodik, hogy Frenák olyan táncosokkal dolgozik, akiknek ez sem jelent igazi kihívást, vagy pedig olyanok az instrukciók, hogy hamar beleszoknak a kvázi bizonytalanságba.

Jelenet az előadásból. Fotó: Kozár Edit

Az INTINCT – Soha, vagy… című darabban alig van sík felület a színpadon, épp csak pár lépésnyi. Első ránézésre azt is hihetnénk, hogy nincsen táncolható felület. Középen egy gigantikus, homorú lejtő, olyan, mintha egy gördeszka rámpája volna – az extrém városi sportok hozzávalói rendre megjelennek Frenák koreográfiáiban. A két szélen most hangszerek állnak, balra zongora, jobbra ütőspult, Gergely Attila ex-Frenák-táncos ez alkalommal nem jelenik meg élőben a lemezeivel, mint tavaly nyáron a Szigeten. A táncelőadás mint koncert, a komolyzene felbukkanása új jegy a magyar-francia koreográfusnál. Érdekes plusz az előadásban, de a speciális színpadépítmény és az alkalmazott mozgástechnika mellett mégsem lesz túlzott jelentősége.

Jelenet az előadásból. Fotó: Kozár Edit

Három férfialak ereszkedik alá köteleken a görbületre, fejjel lefelé táncolva kezdik az előadást: nem is volnánk elégedettek, ha nem azonnal állna fejre a világ. A Frenák-galaxisban ez alapvetés, jár a nézőnek a szürrealitás, és bár úgy tűnik, az alkotónak emiatt egyre nehezebb a dolga, az önkizsigerelő művészet eddig mindig megtalálta azt a nüansznyi pluszt, amitől lehet szájat tátani. Ezúttal a rámpa felső részén zajlik valami egészen misztikus. Az építmény mögül kiemelkedő figurák, mint a bábok, szinte lebegve érkeznek a takarásból, mintha rejtélyes erő repítené őket. Hogy nincsen kilövő szerkezet, azt onnan tudjuk biztosan, hogy visszafelé is ugyanígy tűnnek el, nem szakad meg a mozdulatok íve – ez bizony a mozdulat technikája, nincs mese.

Az instabilitás ezen a nyomvonalon folytatódik az előadásban, az pedig már egészen irreális érzetet kelt, amikor a lejtőn is játszani kezdenek. Nem az artisták bravúrosságával, bár az is benne van, hanem a természetességre törekedve, miközben maguk a táncmozdulatok is kibillentenek, vadak, ösztönösek, vágás- és rángásszerűek. Időnként felbukkan egy decens figura, önmaga rugalmas mellszobrával a lába között, mintha épp megszülni készülne egy klónt. Ő lehet a szent bölcs és bolond figurája, aki más-más alakban, de számos Frenák-darabban megjelenik és összerántja vagy éppen növeli a káoszt.

Jelenet az előadásból. Fotó: Kozár Edit

Három, jól elkülöníthető térre lehet osztani a színpadot, és természetesen annak is külön jelentése van, hogy egy-egy táncos mikor hol tartózkodik. Lenn az agresszivitás tombol, oldalt épp csak el lehet futni a színpad mögé, a középtáj a felfelé vagy a lefelé menés, az önmagukkal küszködés, az átmenetek tere, fenn pedig, az érzékek birodalmában, az álomjelenetek zajlanak. A valószínűtlenül szép Lisa Kostur, kék selyem alsóneműben, fedetlen arccal álmodik odafenn, nem is ereszkedik le az alvilágba. A többiek, a valószerűségre ítéltek meg mind fekete zakóban, alsónadrágban, fehér, a saját arcukból formált gumimaszkban mozognak, hogy még a levegővétel se legyen könnyű nekik. A fehér egyenarcokban hátborzongató kísértetek és emberkísérletek rejlenek. Különös erővel idéződik fel Várnagy Kristóf szólója, a MilAn szellemalakja. Ott egy arctalan bábuval táncolja el a táncos, akkor még arccal, az elképzelt ikertestvérről szóló történetet.

A rámpa tetején tehát ott lejt a nőstény, és körbeveszik a démonjai, a vadkanok, akik egyre sorjáznak, hogy megszerezzék a kegyeit. A nő pedig csak álmodik, nem vesz tudomást senkiről, hogy aztán az előadásvégi „ráadás jelenetben”, amikor a fiúk egy rákendroll számot tátognak a fénymikrofonokba az álmokról, ő másszon a rámpa tetején úgy, mint egy arctalan, megbéklyózott fogoly. A taps utáni jelenet feloldás és humor, ami egészen új Frenáknál, és talán arra vonatkozik, hogy nemcsak túlélni lehet az ösztönöket és az identitáskeresést, de érdemes is.