 Jelenetek az előadásból. Fotó: Glázer Attila |
A kínt és a kéjt csak egy hajszál választja el egymástól. A sokszor hallott gondolatot Frenák Pál koreográfiái közül talán a K.áO.sz.!-t nézve érti meg leginkább az ember. Nemcsak azért, mert a lehengerlően profi, ám kíméletlen, a közönséget szándékosan zavarba ejtő előadást nézni legalább annyira jó, mint amennyire rossz. Hanem azért is, mert magukról a táncosokról is gyakran nehéz eldönteni, hogy amit épp megjelenítenek, az az élvezet vagy a szenvedés. Nem is kell eldönteni: a K.áO.sz! erről szól. Sűrű és kíméletlen előadás, melynek szereplői kényszeresen hajszolnak valamit, ami kielégülést jelenthetne nekik, de csak a megalázottság, kitaszítottság és a torkokból sikolyként feltörő félelem jut nekik. A férfiak, nők és androgünök végeláthatatlannak tűnő, sokszereplős bokszmeccsen tépázzák magukat és egymást, és mindezt a mélyen tisztelt publikum szórakoztatására teszik. Még bort is tesznek elé és meg is táncoltatják, tényleg egy szava sem lehet.
 Fotó: Kirschner Anna |
Idén a tánckedvelőknek ezt hozta a Mikulás: a tizedik születésnapját ünneplő Frenák Pál Társulat nemcsak egy új előadással, a Sevennel ajándékozta meg rajongóit (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.), hanem a 2002-es, emblematikus előadás felújításával is. A választás egyrészt érthető, hisz a K.áO.sz! olyan produkció, mely során a közönség és a táncosok közötti határvonal képlékeny. Ha valaki a színpadon elhelyezett kávéházi asztaloknál foglal helyet és elég közel ül a díszletként szolgáló szorítóhoz, könnyen azon kaphatja magát, hogy miután egy táncos bort töltött poharába, fel is kéri egy simulós lassúra. Másrészről viszont a K.áO.sz!-nak lényege, hogy a nézővel is kegyetlen és cinikus. Hiszen a revü mázába csomagolt élve marcangolást nézve rá kellett jönnie, hogy hasonló szerepbe kényszerült, mint a gladiátorküzdelmek látványában perverz örömet lelő, vért szomjazó csőcselék. Innen nézve már nehezebb eldönteni, hogy Frenák Pál ajándéka csoki-e vagy virgács.
 Fotó: Kirschner Anna |
Míg 2002-ben a K.áO.sz! váratlanságával, sokkoló erejével és szókimondásával valóban úgy hathatott a közönségre, mint egy vérre menő bokszmeccs, az újrajátszott verzió közelebb áll a pankrációhoz. Igazinak tűnik a harc, de valódi tétje nincs, és lényege mégiscsak a szórakoztatás. Olyan ez, mint amikor a korcsolyagálán újból kijönnek a jégre a legjobbak. Gyönyörködünk bennük, de már nem rágjuk le a körmünket, hogy mi van, ha nem jön össze az ugrás. Hisz akkor sincs baj, ha nem sikerül. Frenák Pál táncosainak persze sikerül. A jelenlegi társulati tagok alkotta csapat erre az alkalomra kiegészült az azóta már saját útjukat járó, az előadásban eredetileg szereplő táncosokkal. Ismét eredeti „posztján” találhatjuk a konferanszié szerepében Takátsy Pétert, és az egykor kopaszon vetkőző, most parókát viselő, ruhában maradó Juhász Katát, de beugrik régi szerepébe Gergye Krisztián és Zambrzyczki Ádám is. A ruháit a ring kötelére teregető Juhász Kata parókája az Apokalipszis-Frisson egyik kellékét juttathatja eszünkbe, a padlóra vetített medence pedig a Tra-ce-t.
Kétségtelen, hogy van az előadásnak némi csillámporos, all-star jellege, de a K.áO.sz! ezzel együtt ma is nagyon hat. Elsül a poén a dekadens-füstös jelenetben, melyhez az Everybody is fucking but me című dal adja a hangulati hátteret, és működik a járványügyi aktualitás beemelése is, melynek valószínűsíthetően praktikus oka is van, de gegnek sem utolsó. Miután ugyanis az eredeti koreográfia szerint a nőgyógyászati székben kapálózó Zambrzycki Ádámot az összes táncos durván lesmárolja, majd undorodva rágóval „fertőtleníti” száját, mindenki előkap egy orvosi maszkot, és szája elé köti. Hiszen ezután következik a közönség rajtaütésszerű végigcsókolása, ez pedig ugye a mostani vészterhes, H1N1-es időkben nemcsak erkölcsi, de közegészségügyi szempontokból is elfogadhatatlan volna. A maszkos szájukat az emberek arcához nyomó táncosokat elnézve nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. A köteleken fennakadó, azoknak újra és újra nekiszaladó eszelős
 Fotó: Glázer Attila (Forrás: Frenák Pál Társulat) |
táncosok; a nőt bábként rángató férfi; a férfit kutyaként terelgető nő; a szülőszék és a benne vonaglók látványa viszont egyértelműen előhozza az emberből a zsigeri szorongást. Aki először látja az előadást, annak is beleégnek memóriájába a képek, melyben a meztelenre vetkőzött táncosok úgy vágódnak el arccal a földre zuhanva, akár a tarkón lőttek, vagy amikor kapaszkodóért ácsingózva próbálják szájukkal elérni a köteleket, hogy kínjukban ráharapjanak.
A táncosok kegyetlen küzdelme után a két ökölvívó (Vass Tamás és Urbán László) valódi bokszolása szinte esztétikus élménynek, lírai táncnak tűnik sportszerűségével és kiszámítható szabályaival. Hiszen a való életben ez ritkán tapasztalható – az ember rendre vágyik, ám helyette káoszt kap. Vagy csokit vár, de virgács jut neki… és ennek még örülni is tud.
Vö. (az eredeti bemutatóról)
Péter Márta: Carmenológia
Mestyán Ádám: A kegyetlen tánc: Frenák Pál
Tóth Ágnes Veronika-Mestyán Ádám: Egy mítosz fénytörtései