A Hárún és a mesék tengere című regény különös helyet foglal el Salman Rushdie életművében. 1990-ban jelent meg, egy évvel azután, hogy a szerzőre – a Sátáni versek megjelenését követő vita következményeként – kimondták a halálos ítéletet. A fiának dedikált, a keleti mesehagyományt a nyugati elbeszélés-technikával ötvöző allegorikus meseregény voltaképp Rushdie iszlám világnak adott válasza és saját művészi hitvallása.
 Krucsó Júlia Rita, Bercsényi Péter és Kemény István |
A történet szerint a nagy tehetséggel megáldott és népszerűségnek örvendő mesélőt, Rasid kalifát egy napon – egy unalmas kispolgár kedvéért – elhagyja a felesége. Ennek következtében Rasid elveszíti mesemondó képességét, fia, Hárún pedig a koncentráló-készségét. Apa és fia egy utazás során próbálják visszaszerezni a mesélés tudományát, ám kiderül, hogy a probléma gyökere igen komoly: a mesék óceánját a sötétség ura, Khatám Sud – aki gyűlöli a történeteket és meséket – megmérgezte, mert így szeretne világuralomra törni. A klasszikus mesei szüzsét követő, kalandos és váratlan fordulatokban bővelkedő utazás során Hárún különféle furcsa figurákkal találkozik, akik segítik (vagy hátráltatják) őt küldetésében. Végül természetesen sikerül megmenteni a meseóceánt, Rasid visszakapja a mesélés tudományát, és az anya, Szoraja is hazatér. A regény kedves és szórakoztató, legnagyobb érdeme azonban az, hogy fikció és valóság bonyolult egymásba játszásáról, vagyis a történetek létrejöttéről és teremtő hatalmáról szóló mesét érzékeny, remek nyelvi humor és – játékosság fűszerezi.
 A báboknál: Bercsényi Péter és Tatai Zsolt |
A regényből készülő színpadi adaptációnak részben le kell mondania a próza jellegzetességéről, vagyis a regény önmagára vonatkoztatottságának izgalmas aspektusairól. A Budapest Bábszínház iskolás korosztálynak készült előadásában a család története áll a középpontban, párhuzamban a mesék megmentésének csodás eseményeivel, vagyis Hárún feladatával. Ugyanakkor az előadás igyekszik a maga módján finoman utalni a mesélés aktusának performatív jellegére és a történetek keletkezésére is: telis-teli van könyvekkel. Az előadás kezdetén a háromfős kis család könyvekkel megrakott és olvasólámpával felszerelt íróasztalok társaságában jelenik meg, illetve csúszik-kúszik be a térbe – a történetmesélés tehát az íróasztal mellől indul. És könyveket találunk az ötletesen kidolgozott bábok testén is (báb- és díszlet: Julija Skuratova), legyen szó akár a királykisasszony szoknyájáról, akár apró ruha-díszítésekről. A meseóceán – melyet Hárún egy madár hátán szel át – pedig nem más, mint könyvek tengere, vagyis tengernyi könyv, ahol a hullámokat a könyvek lapjainak forgása adja.
A bábszínházi előadás (színpadra alkalmazta: Góczán Judit) a regény cselekményének leginkább lényeges pontjait emeli ki, ügyesen összedolgozva annak különféle, néhol meglehetősen szerteágazó szálait. A történet szempontjából kevésbé relevánsnak tűnő részek kimaradtak, mint például a buszos utazás, vagy az Ezeregy plusz egy éjszaka nevű úszóház, mely a regényben a mesés kalandok, vagyis a fikcióba történő átlépés kiindulópontja, ahogy például a végső, ellenkező oldalon álló seregek között lezajló csatáról sem történik említés. A regényhez képest jóval kevesebb szereplő van, és a figurák lekettőződnek: a hétköznapi (család élete) és mesei sík (meseóceán megmentése) szereplőit ugyanazok a színészek alakítják, így a két világ méginkább átjárhatónak tűnik. Nincsenek Csúpválák és Gappik, akik a regényben szemben állnak egymással, nincs Locsifecs király, Mudra Csúpi elnök vagy Kitáb generális, Boló hercegből és Bátcsít
 Blasek Gyöngyi, Bercsényi Péter és Kenyeres Zsuzsanna |
kisasszonyból pedig egy egyszerű gesztussal Esszencia és Iniciálé lett. A regényben egyébként a királykisasszonyos történetszál (sok más részlethez hasonlóan) inkább ironikus jellegű, ezzel szemben itt a történetnek lényeges pontja – az apa és az anya újbóli egymásra találásának mesebeli változata. A szereplők megfogyatkozása nem zavaró, sőt, az előadás szempontjából inkább szerencsés. Ettől függetlenül néhol így is nehezen követhető, hogy a furcsa alakok közül ki kicsoda, vagy mi is az adott figura funkciója a mesék megmentésének történetében. Valószínűleg az sem teljesen világos minden gyereknéző számára, hogy miről fecseg folyamatosan a Csupaszáj-hal, és hogyan kerülnek a gonosz politikusok alakmásai a meseóceánra.
Az előadás egyik erőssége az izgalmas látványvilág. A szereplők egy félméteres paraván mögött mozognak, így csak derékmagasság fölött láthatóak, a közeget pedig a teret lehatároló falra vetített képek teszik még hatásosabbá: láthatjuk a szomorú város gyárkéményeit, az elsötétülő hullámokat és a meseóceán betűit is. A tárgyak (pl. az íróasztal) guríthatóak, így azt a hatást keltik, mintha úsznának a térben, vagyis maguk is az elképzelt óceánon mozognának. Az enyhe félhomály titokzatossá varázsolja a teret, és a jelenetváltásoknál hallható, néhány hangra épülő zene (Kiss Erzsi) is a különleges mélységekbe vonzza a hallgatókat. A keleties ruhába öltözött színészek nem bújnak paravánok mögé, a szépséges bábokkal együtt mozognak a térben. Az előadás boldog végkifejlettel zárul, mégis jellemzi a történetet némi melankólia és megfejthetetlen szomorúság.
 Fotók: Matz Károly (Forrás: Budapest Bábszínház) |
Az előadást csak délutáni időpontokban játsszák, így elsősorban gyerekközönségre számítanak. Ők viszont nem tűntek olyan egyöntetűen lelkesnek, mint a mögöttük helyet foglaló felnőtt nézők. Ha számukra nem is érthető teljesen a cselekmény minden apró részlete, a rendezői szándék világos. Hiszen hiába vetette férje szemére Szoraja, hogy mi hasznuk a történeteknek, ha még csak nem is igazak, a történet végül mégis Rasidot igazolja. A mesék halhatatlanok, szükség van rájuk, hiszen ők teszik élhetővé a világot. A Mesefolyamok Óceánja a világmindenség legnagyobb könyvtára, de nem holmi raktárhelyiség és holt anyag, hanem nagyon is eleven. És az ilyen előadások segítségével maradhat továbbra is az.