Závada Pál a kiállítás megnyitóján

Így van ez, szép hagyomány immár, mondhatni, dicső hungarikum. Közértben, villamoson, piacon, úton és útfélen hallik az igaz magyar szó, dölyfösen és megfellebbezhetetlenül hirdetvén a magyar igazságot és életet. Ébrednek a magyarok. Hát miért pont az a nyolc-kilenc sávos Hadak Útja fáj, amin Árpád apánk belovagolt? A magam részéről például nehezményezem, hogy ama dicső párt kisajátította magának a csakis engem illető jelzőt: igenis, én vagyok a jobbik. Akkor is, ha úton és útfélen hallgatok, sőt, arcom sem rezdül, igyekszem semmi módon nem elárulni, hogy nem értek egyet a közértes nénivel. Hogyisne, még a végén nem kapok a leolcsózott trappistából. És a turkálóban sem elegyedek vitába a háegyenegy ürügyén nemzetközi összeesküvést szimatoló derék alkalmazottal, aki napjának java részét a büdös ruhák közt, a pincehelyiségben tölti, tehát nyilván joggal gyanakszik. Majd hülye lennék elárulni magam, én is tudom, hogy Tarr Béla filmjét azért hallgatják agyon, mert nem zsidó – nem kell, hogy ezt a romantikus középkori várrom tövében szállásadó gazdáim hozzák tudomásomra. Tudom, amit tudok. Türelmesen hallgatom barátnőmet, aki, így ötven éves kora felé közeledve már tudja, hogy a gimnáziumban azért nem tudta tehetségét kibontakoztatni, mert lenyomták a jóbeszédű zsidó osztálytársai. Nem borítom rá az asztalt, tényleg nem nagyon sikerült szegénynek az élete, pechére nem született zsidónak. Éneklem a Vereckei hágón a Himnuszt egy busznyi jóravaló honfitársam társaságában, naná, majd nem!

Részletek a kiállításból

Otthon persze más a helyzet. Itt nem fogom be pörös számat, szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát. Merthogy az idő lassan elszivárog, és ott maradunk az ütött-kopott vájdling fenekén mi, a zacc. Itthon tehát Árpád apánk kiborította a bilit. Családom üvölt, ami a legsajátosabb, 16 éves fiam is, habzó szájjal, mondván, hogy a mamának igaza van. Mit tagadjam, jól esik. Pedig sosem beszéltem vele ilyesmiről.

Szomorú tény: házon belül a magyar rögvalóság ingatag talaján próbálunk stabil várat építeni. Meg lakályosat, de legalábbis lakhatót. És akkor jön ez az Árpád, meg az a fránya madár is. Értem én, hogy a sok elfojtott indulat, a konzervatív keresztény nevelés pszichózisa, meg effélék. A parasztgyerekből lett csendőr nagypapa következtében kitelepített szülők, akik szegények mi mást is hagyományozhattak volna gyermekeikre, mint a masszív jobboldali értékrendet, szalon-zsidózást, kommunistázást. És a konzervatív értékrend sarokköve, hogy apánkkal nem szállunk vitába. Ilyen az emberi természet. Ezek után mit tegyen egy jóhiszemű magyar konzervatív, akit a fekete szemek rabul ejtettek, viszont váratlanul azzal szembesül, hogy gyermekeinek anyja – annak ellenére, hogy hosszú, fekete haja és idegenszerű vonásai alapján számtalanszor cigánynak vélték, és aszerint is bántak vele – valójában zsidó? Ha csak egy tizenhatod részben is. Ha maga anyuka sem tudott róla vagy harminc éven keresztül. Ha még most is nyugodtan letagadhatná, nincs ugyanis nyoma hivatalosan, csak a dédnagymama hűtlenkedett kicsit. De anyukának nincs már kedve folyton hallgatni. És – legyünk az másik oldallal is igazságosak – Orbán Viktor nem tévedett: a genetika működik. Anyuka mindig is jobban szerette Örkényt és Singert olvasni, mint Wass Albertet. Nehéz helyzet. Még inkább az, mivel gyanítom, nem mi vagyunk az egyetlen sajgó pont a nemzet testén. Ha én lennék az édes haza, talán ezt válaszolnám Závada Pálnak:

A szerző fotója

Édes Fiam, mitagadás, megszégyenítettél. Restellem magam; bizony, sok igazság van abban, amit a fejemhez vágtál. Nem szeretnék panaszkodni, de kegyetlenül szenvedek. Gyermekeim egymást tépik, zászlóval vagy anélkül. Minden porcikám sajog, ezer sebből vérzek ezer éve, és akkor még nem beszéltünk a tudatalattiról. Az egyéniről és a kollektívról, én-részeim egymásnak forduló, egymásnak fordított hadáról. Kilátástalan és ádáz küzdelmet vívnak testem eredendően egymás szolgálatára rendelt darabkái. Fölöttük trónol az agyam, és nézi tehetetlenül. Elszenvedi. Szólni többnyire nem mer, de hiába is tenné, akkora a csatazaj. Meg aztán jól rá is sóznának egy golfütővel – akkor aztán kampec dolores, elnémulna örökre, esélye sem lenne, hogy a szebb jövőben reménykedjék. Hallgat tehát, némán szenved. Amikor már nem bírja tovább, kartondobozokból épített falak mögé rejtőzve panaszkodja ki magát. De mit ér az a dobozokból épített siratófal, édes fiam!? Elfújja az első gyenge fuvallat, már a három kismalac megtanulta, mekkora tüdeje van a farkasnak.

A szerző fotója

Igazad van, fiam, de légy kicsit elnéző szegény, kiszolgáltatott szüléddel. Vagy azt se bánom… ha úgy találod, hogy elvétettem az őzbakot, állj a helyemre. Ez a fiúk dolga – ledöfik, kiherélik, sötét mélységbe taszítják apjukat. Merészkedj elő a papír-barikád mögül, mert ha nem teszed, könnyen súlyos kőfalak között találhatod magadat. Lesznek rések azon is, és a kő is mállik. De a dohszag egy idő múlva elviselhetetlen, és a bezártság őrjöngő dühvé torzíthatja könnyen a szellem fölényéből táplálkozó, elnéző jóindulatot. Akkor aztán nekem végem. Akkor az agyam is felmondja a szolgálatot, és az értelem sötét indulattá változik. Az pedig maga a téboly, a teljes megsemmisülés.

Igazad van fiam, rászolgáltam, hogy megszégyeníts! Én azonban nem bízhatok másban, mint saját fiaimban, rajtatok áll minden. Én Ti vagytok, külön-külön és egyenként, összes magatokkal hurcolt szánalmas göncötökkel egyetemben. Nem a zászlókkal van a baj, a kezekkel, amelyek hordozzák, a tar fejekkel, amelyekben gonosz gondolatok megfogannak, a szájakkal, amelyek ezeket üvöltik. Fiaim ők is, jogot formálnak az ősi jussra. Ezt a csatát nektek, fiúknak kell megvívnotok, és nem titkolom, nagy a tét. A szülő bűne, ha gyermekei csatározásából az érdemtelen kerül ki győztesen. Az is, ha az oktalan. Az is, ha a jószándékú tudatlan. A szülő bűne, és az ő szomorú sorsa. Tengődhet élete végéig a kemence-sutban, fakanállal, bádog-tányérból kanalazva sovány leveskéjét. Ne hagyjátok, hogy ezt a szégyent megérjem, Édes Fiaim!

Forrás: HDEK

Ha én lennék a Haza, bizony, így panaszkodnék. Na, de mi vagyok én, gyenge kis virágszál, aki a választásokon rendre az ellenfélnek drukkol, mert ha ők nyernek, akkor nincs otthon feszültség. Van egyébként akkor is, nemhiába panaszkodik szegény drága nemzetünk, így is, úgy is böki az oldalát az a sok istenverte zászlórúd, meg horgas csőr. De én mégis bizakodom: látom a fiaimat. Látom a barátaikat. Néhány kivételes esetben a barátaik szüleit. Magamat sajnos nem sorolhatom az elfogulatlan gondolkodók közé, az vesse rám az első követ, aki képes a közértes nénik intellektuális offenzívája ellenére higgadtnak maradni. De a fiaimban bízom. A Holokauszt Emlékközpont kiállításán látottak ellenére is. Mást amúgy sem tehetek.

A kiállítás 2010. február 28-ig látogatható.