Bogányi Gergely, ha nem tévedek, a reprezentatív előadóművészek közé tartozik. Ha a zongora elé ül, magát a zeneszerzőt igyekszik megjeleníteni (olykor még annak fizikai jellemzőit is), és ez is afféle historikus előadásmód, csak éppen neki esze ágában sincs valami régi Bösendorfert vagy Pleyelt előrángatni, ha Lisztet és Chopint játszik; ha már, akkor inkább Liszt-fazonúra vágatja a haját. Alkatához talán a romantika illik a legjobban, hiszen művészetében van valami illusztratív jelleg, az ábrázolásra törő művészi akarat, ami e korszak egyik vezető formaelve.
 Danhauser: Liszt a zongoránál |
Ha zenéről beszélünk, akkor hangfestésről van itt szó, valamilyen tárgy vagy gondolat hangokba öntött ábrázolásról, és kétségtelen, hogy az irodalom volt Liszt művészetének egyik legfőbb ihletője. Remekül ragadja meg ezt a művészi temperamentumot Joseph Danhauser 1840-ben keletkezett, híres, sokat reprodukált festménye, amelyen a zeneszerzők (Rossini, Paganini valamint Beethoven szoboralakja) mellett irodalmárok, Alexander Dumas, George Sand és Victor Hugo hallgatják Liszt játékát, és aligha véletlen, hogy a falról egy Byron-metszet nézi a jelenetet. És ha Lisztről (Berliozról, Chopinről) van szó, az irodalom társaságában persze Delacroix vásznai jelennek meg előttünk, szélsőséges hangulatok, tépett mozdulatok, idegesség, folytonos vibrálás, a gyász mellett az eksztatikus öröm, sőt kéj felkiáltásai, a halál szomszédságában a lángoló életigenlés, a kétségbeesés mellett az éppúgy zokogó, mint kacagó szerelem, aztán tájakat látunk, a lélek és a természet rónáit, erdőit, örvénylő tengereit. És mint Delacroix-nál, Liszt érdeklődését is felkelti, mi több felszítja vagy egyenesen felkorbácsolja a történelem, azon belül is persze a szélsőségek, a harc, a küzdelem, a forradalom, vagy éppen annak bukása.
Ennek a heroikus pesszimizmusnak egyik legragyogóbb (bár mai ízlésünknek kissé görögtüzes) példája a Funerailles, amely köztudottan a magyar szabadságharc eltiprása és az aradi vértanúk emlékére keletkezett, noha belejátszik megalkotásába az 1830-as párizsi forradalom is. Bogányi Gergely – így is emlékezve az 1849 októberében kivégzett tábornokokra – ezt játszotta először a Liszt műveinek szentelt estjén. És az alkalom kínálta célon túl ezt természetesnek érzékelhettük, hiszen eddigi pályáján Bogányi mindenekelőtt a festő, az illusztratív alkatú Lisztet, az érett (néha már túlérett) romantika költőjét akarta megjeleníteni. Aligha véletlen, hogy honlapja tanúsága szerint repertoárjából egyelőre hiányoznak a kései korszak olyan „hangnem nélküli” remekei, mint a Nuages gris (Szürke felhők) vagy az Unstern (Balcsillagzat).
A koncert elején azonnal kiderült, hogy a művész remek formában van, a mű hatalmas ostinátói, félelmetes oktávmenetei igen meggyőzően és a megfelelő pátosszal dübörögtek elő. Mindamellett a gyász, a szomorúság lírája még hitelesebben hatott, és aztán ez a lírikus, a hősies hangot kissé letompító, higgadtabb száguldású formálás bizonyult a későbbiekben is az este legmaradandóbb élményének.
 Bogányi Gergely |
Alig kétpercnyi szusszanás után a 12 Transzcendens etűd következett, melyet Bogányi szünet nélkül adott elő. Már az is ritkaság, ha valaki mind a tizenkét, a kvintkör szerint egymás után következő „felsőbbrendű gyakorlatot” egyetlen estén tűzi műsorára, de pauza nélkül előadva még kockázatosabbnak tűnik a vállalkozás. Hiszen itt valóban hajmeresztő nehézségekkel kell szembenéznie a pianistának; a művek nagy része a lejátszhatóság határán mozog, olykor talán túl is lépve azon. Ráadásul a Bogányi választotta előadásmódban a zongorista inkább kerek egésznek, szervesen összetartozó darabok változatos felszínű és fénytörésű, de alapjában mégis egységes tömbjének, mint egyes zongoratechnikai és gondolati problémák elkülönült megoldásainak fogja fel a sorozatot. Ami nem teljesen problémamentes (ráadásul nehezen megvalósítható) alapállás, hiszen nem egészen fedi a zeneszerzői szándékot vagy legalább is utólag alkotja meg azt; Liszt az egyes etűdök írásakor aligha gondolt organikus egységre, a kvintkör szerint szerveződő sorrend még nem elegendő ehhez – az ugyanilyen alapon formált Huszonnégy prelűd (op. 28) Chopintől szintén csak nehezen tekinthető szerves egésznek; Richter például soha nem játszotta el a teljes szériát.
A Tizenkét transzcendens etűd a köztudatban a drámai művek közé tartozik, a lassú tempó, a szemlélődő nyugalom ritkaságnak számít itt, és még az olyan impresszionisztikusan lágyan, szinte ringatóan induló darab, mint a Chasse-neige (Hópelyhek) sem szűkölködik vad kitörésekben. Egyedül talán a harmadik mű, az F-dúr Paysage (Tájkép) vagy az emlékező ember melankolikus, meditatív portréját festő Asz-dúr Ricordanza marad meg az egységesen pastorale, netán mélabús hangulatban. Úgy éreztem, Bogányi Gergelynek ezt a Lisztet, a lírikus hangköltőt, a zongorája mellett improvizáló, merengő zeneszerzőt sikerült a legmélyebben, legmegkapóbban felidéznie, az említettek mellett különösen a Harmonies du soir (Esti harmóniák) előadásával. A hatalmas erőpróbát jelentő és hihetetlen állóképességet követelő sorozatban a művész manuális értelemben is remeket teljesített, noha nem tagadható, hogy a Mazeppa-etűd rettenetesen nehéz, három kezet igénylő állásai, oktávmenetei nem szólaltak meg makulátlanul, és a végén, különösen a Chasse-neige-ben határozottan a fáradság jeleit észlelhettük Bogányi játékában. De ez legyen a legnagyobb bajunk. Mert egészében mégis szép és költőien igaz koncerttel ünnepelhettük Liszt születésnapját.