Egy hangulatébresztő instrumentális retro egyveleggel kezdett a Rátonyi Róbert vezette zenekar, majd a dívák közül elsőként Rácz Kati lépett a színpadra a húzós, Somebody Loves Me című örökzölddel. A vérmes dizőz buja stílusával rögtön fel is ébresztette a kissé kókadt, döntően ötvenen túliakból álló közönséget. De csak átmenetileg, mert a következő két Gershwin-sláger (’S Wonderful, The Man I Love) alatt megint leült kicsit a hangulat, pedig az örökifjú energiabomba beleadott mindent. Rácz Kati mégis győztesként távozott a színpadról, feelinges énekimprovizációját első blokkja végén ugyanis már kifejezetten lelkes taps fogadta.

Bódy Magdi, Falusi Mariann és Rácz Kati. Fotó: Vajda Tamás

Majd Bódy Magdi jött szintén három dallal (Szóljon a jazz, New York State of Mind, Somewhere). Sajnos hamar kiderült, hogy a második díva szögletesebb, modorosabb, ha úgy tetszik, simlisebb jazz-blues éneklésben utazik. Mintha Bódy csak két vokális technikát ismerne az érzelmek és dinamikák kifejezésére: a széles, túlaspirált (zömében torokhang-) vibrátót és a shout énekstílust. Esetében az utóbbi sokszor inkább fülsértő, mintsem erőteljes. Ráadásul a Somewhere magasainál néha csalnia is kellett, bár igaz, nem könnyű e dalt Barbra Streisand után elénekelni.

Aztán jött Falusi Mariann a You’ll have to swing it című számmal, és túlzás nélkül állíthatom: mindenkinek tátva maradt a szája. Éneke tele volt színekkel, bájjal és virtuozitással. Bravúros improvizációi oly könnyedséggel, és oly pontos dramaturgiában érkeztek, hogy percek alatt kiderült, ő viszi el a show-t aznap este. Az örökzöld kuplékból álló, nem meglepő módon zerkovácokkal is gazdagon teletűzdelt egyvelege után (amelyet olykor egy beugró hegedűs is megtámogatott) pedig kétség sem maradhatott senkiben: Falusi találta meg legjobban a hangot a közönséggel. Nem tudom, az életemet hol rontottam én el, Lila akácok, Gyere, te niemand – hogy csak a legismertebbeket említsük az elhangzott slágerek közül. Természetesen az énekesnő lényéből áradó játékosság is megtette hatását. Ellenállhatatlan zenei geg volt például, amikor egy jiddis dal kellős közepén rágyújtott két Pa-Dö-Dő-nótára – a hallgatóság ovációval hálálta meg a húzást, és még a helyenkénti szövegbakik is meg voltak bocsátva ezzel.

Rácz Kati

Ilyen előzmények után jelentős dramaturgiai teljesítménynek számított, hogy a soron következő pár perces zenekari közjátékkal sikerült ismét teljesen leültetni a hangulatot. A publikum újbóli felrázásának embert próbáló feladata Rácz Katira maradt, aki következő lemezének egyik dalával (Zene a mindenem), Bernstein Tonightjával és egy tempós Ray Charles-nótával (Alright, Okay, You Win) ismét pezsgést hozott az Uránia dísztermébe. Talán mindennek is köszönhető, hogy a talpig flitterben visszatérő Bódy Magdi is sokkal oldottabb és élvezhetőbb volt a második szettben. A Route 66-szel előbb hangulatilag folytatta, ahol Rácz Kati előtte befejezte, majd a My Funny Valentine nagyon eltalált átdolgozását hallva a szemünket lehunyva akár úgy is gondolhattuk volna, hogy Shirley Bassey énekel a színpadon. E dal volt Bódy Magdi részéről a csúcspont ezen az estén, amihez képest furamód a mindig felvillanyozó 1958-ban a boogie-woogie klubban és az elmaradhatatlan New York, New York is csak levezetésnek hatott.   

Mint az eddigiekből is kiderülhetett, a díva-est annyiban némileg szervetlenre sikeredett, hogy a művésznők alig tartózkodtak egy időben a színpadon. Sehol egy duett, sehol egy kézenfekvő dalcsere. Csupán a koncertet záró Hava Nagilára alkotott végre triót a három művésznő, ám a végeredmény sajnos erősen hakni ízűre sikeredett. Mégis, oly nagy öröm volt együtt látni őket a színpadon, hogy produkciójukat értelemszerűen vastaps fogadta. A percekig tartó fajtából, úgyhogy ismételniük is kellett – más bepróbált szerzemény híján ugyanazt. E momentum pontosan jelezte a közönség véleményét a koncertről: alapvetően nagyon tetszett nekik a műsor, de egy kicsivel talán többet vártak volna.