A közvetlen tapasztalat azonban már meglehetősen régi keletű volt, így aztán kapva kaptam az alkalmon, hogy a Zempléni Fesztivál jóvoltából friss Illényi-élményekben mártózhatok meg, és gondolkodás nélkül lemondva más rangos, de mainstream produkciókról, augusztus 16-án, a fesztivál zárónapján késő délután a tállyai Oroszlános Borvendéglőbe vettem utamat. Nem is bántam meg.
 Illényi Katica |
A művésznő a kitűnő miskolci dixieland-zongorista, Bundzik István, egy hozzá tartozó elektronikus zongoraféleség valamint egy (ugyancsak elektronikus erősítésű) hegedű társaságában adta elő Szerel-mesék című programját. A parányi teremben – nagyobbacska szobában – intim közelségből figyelhettünk minden gesztust, minden apró rezdülést, s ez minden tökéletlenséget, minden hamisságot könnyűszerrel leleplező szituáció; éppenséggel nem irigylésreméltó helyzet egy Illényi Katicánál kevésbé biztosra menő művész számára. Neki azonban nincs titkolnivalója; éspedig nem csupán holmi gyarlóságok tekintetében nincs, hanem ennél általánosabban sem: az egész Illényi Katica-jelenség lényege ugyanis az őszinteség.
Adva van egy hallatlanul felkészült és kivételesen szuggesztív zenész, egy minden ízében kulturált személyiség, aki, mit tesz Isten, Legrand és a tangó, Beamter Bubi és a spirituálé, a pesti sláger és a Monti-csárdás zenei világában érzi magát otthon, ha tetszik, ez a zenei univerzuma – és ezt Kodály országában (vagy mi) a legkevésbé sem próbálja rejtegetni, ellenkezőleg, megkapó és lefegyverző természetességgel vállalja. Nem mondom, hogy büszke rá, mert nem erről van szó; egyszerűen azonos azzal, amit csinál, boldog vele és őszintén örül annak, hogy örömet szerezhet. Ez a – nevezzük így – átszellemültség tesz élvezhetővé, „nettó művészetté” olyan műfajokhoz tartozó zeneszámokat is, amelyeket a magamfajta begyepesedett sznob például normális esetben nagy ívben elkerül.
 Bundzik István |
No de Karádyt és Gershwint nem elég szeretni, hanem elő is kell tudni adni. Illényi Katica elő tudja adni őket, s ennek a tudásnak három fő tényezője van. Az egyik az elnagyoltságot nem ismerő technikai biztonság és kontrolláltság, a második a biztos ízlés, a harmadik az egyéniség kisugárzása. Ezek nagyon különböző dolgok; emlékezzünk csak vissza például V. Jánosra, a táncdalénekes archetípusára a késő ’50-es és ’60-as években: ő például biztos és csiszolt énektechnika birtokában és kristálytiszta intonációval énekelt, és egyénisége is volt hozzá, viszont minden egyöntetűen geil volt, amit csinált. Annyira, hogy sokat kellett öregednem ahhoz, hogy felismerjem, milyen tiszteletreméltó szakmai színvonalon űzte mesterségét. Illényi Katica – talán az egyetlen Karády-számtól (Álltam a hídon) eltekintve, de itt a szám maga menthetetlen – viszont garantáltan érzelgésmentesen, ha tetszik, szigorú ökonómiával interpretál. Persze ő elsődlegesen hangszeres művész, és ha valaki ilyen káprázatos technikával és biztonsággal játszik egy hangszeren, akkor nem szorul rá holmi szirupos manírokra ahhoz, hogy egyéni legyen. Így persze könnyű. Itt jegyzem meg, hogy játéka nem csupán lenyűgözően virtuóz és minden fekvésben és játékmódban áttetsző, de jobb csuklója oly hajlékonyan és könnyedén röpköd, hogy a puszta látvány is esztétikai élvezet. S a variációsorozatszerű számokban, mint a Comme ci, comme ça vagy a Monti-csárdás, nem csupán az ugratott vonótechnika s a csillagászati magasságokban is krtistálytiszta üveghangok és kettősfogások ejtettek bámulatba, de a spontaneitás, a rögtönzőkészség mindenütt jelenlevő szelleme is.
Aláhúzandó továbbá, hogy Illényi énektudása és -technikája is kiváló, elég csupán a kitárulkozó őszinteséggel előadott spirituálé, tökéletes, Mahalia Jacksont idéző koloratúráira utalni. Azonosulása a zenével minden stílusban magától értetődő; olyan intenzív azonosulás ez, amelynek eredményeképpen a számot nem annyira előadja, mint inkább sajátjaként alkotja újra. Végül, de nem utolsó sorban, essék szó a művésznő partneréről. Bundzik István kiváló, fantáziadús és érzékeny kísérőnek bizonyult (a reagálás persze kétirányú volt), aki szólóiban is egyensúlyt tudott tartani Illényi Katicával. Az együtt zenélés öröme nyilvánvaló és átütő volt, s az Alexander’s Ragtime Bandtől Edit Piafig mind a ketten (!) egymás „alá” játszottak, nem egymás „elé” igyekeztek kerülni. S az ilyesmi jó érzés a hallgatónak is.