Ez a fesztivál – mivel itt volt énekesnőink színe és virága (talán csak Pocsai Kriszta és Szőke Nikoletta hiányzott) – azt is hivatott volt megmutatni, hogy hol tart ma a magyar női jazzéneklés: nem csak a kor divatirányzatait, a meghatározó dívák hatását lehetett tetten érni, de a divatos előadók modorosságait is.
 Borbély Mihály |
A fesztivál szervezője és első fellépője a szentendrei Barlangban jazz klubot működtető Borbély Mihály, aki – nem mellesleg – tanít is a Zeneakadémia jazz tanszékén, s az utána következők nem győzték hangsúlyozni, mennyit köszönhetnek neki. Váczi Eszter mintha egyenesen zavarban lett volna, hogy egykori tanára – pirulva mondta, hogy nem hajlandó elárulni, hányasra abszolválta Borbély tárgyát – meghívására és füle hallatára kell fellépnie. Helyzetét nehezítette, hogy az utána fellépő Lakatos Ágnes is tanára volt. Vagyis azonnal le is szögezhetjük, hogy bár a koncertek egységes képet adtak, mégis két generáció képviselői váltották egymást: tanárok és diákjaik.
Borbély Mihály a koncert első felében a 2005-ben az Év jazz lemezének választott Meselia Hill című albumáról játszott szerzeményeket. Az estet Szabó Dániel zongorista és Horváth Balázs bőgős kettőse kezdte. A melankolikus kettősbe, élesen, fájdalmasan – mintha egy véres Arany-balladába kezdett volna bele – lépett be Borbély Mihály.
A balladai hangulat a koncertjük végéig megmaradt; csupa népzenei ihletésű dalt játszottak. Nem pusztán ritmusképletük és dallamvonaluk miatt népdalszerűek, hanem az egyszerű vonalvezetés és a tiszta hang miatt is. S ez a jelleg csak erősödött az Hommage á Kodály című lemezről idézett számokkal. Míg Borbély korábban bolgár és egyéb keleti népzenei motívumokkal is dolgozott, az idei lemez anyaga a Kodály gyűjtötte s általa is feldolgozott dalokra épít. E művekről nem az süt, mint Garbarek legújabb lemezeiről, hogy szerzőjük invenciója kiapadt, és saját ötlet hiányában hajtja fejét ősi források alá, hanem az, hogy Borbély mélyen és egészen megérti, megéli a magyar dalkultúrát és a magyar nép kultúráját – a legjobb példa erre az Üveghegy című dal.
 Váczi Eszter a Vissza Hozzád lemez borítóján (Forrás: Tom Tom Records) |
A Borbélyék után következő Váczi Eszter hiába énekelt magyarul: a dalok bár magyarul szóltak, divatos – és nem is feltétlenül jazz – dalok voltak. Hiába, hogy ezek is szomorúak, ez a szomorúság nem helyi specialitás, ez ott van a Beatles szerzeményeiben ugyanúgy, ahogy a Cole Porter-dalokban. Egyetlen mentsége az volt a dalszerző Váczi Eszternek, hogy a dalok szövege őszinte lett: olykor meglepően kitárulkozó, olykor esendően nőcis, olykor tóthkrisztásan kemény, olykor csak slágeres. Váczi Eszter jól kitalálta előadói stílusát – kicsit színésznős, visszafogottan szexis (fekete, vállpántos, két nagyzsebes ruhájában) –, de a hangja még sokszor bizonytalan. A dalok többségét ugyanazzal a fojtott, enyhén kislányos hanggal adja elő: mindegy, hogy a szám bossa nova (mint a Voltak órák), vagy swing (mint a Keresd velem itt elhangzó verziója), Váczi Eszter mindenkor megbízhatóan mai szinglilány. Ezért sem éreztem olyan lényegesnek, hogy éppen Leonard Cohent vagy saját dalt énekel – magyarul.
Váczi Eszter csak az utolsó – Eddy Jefferson – dalban scatelt, míg az utána következő Lakatos Ágnes a scatre építette közel egy órás programját. A hangjával utánzott fúvós, ütős, vonós, húros és egyéb hangszereket. Szinte minden fontosabb jazz hangszert életre keltett a trombitától a dobig. Csuhaj Barna Tibor egyedül kísérte, bőgőjével. Közös lemezüknek egyszerű a címe: Voice és Bass. Ők is játszottak saját dalokat, Csuhaj Barna szerzeményeit, s e dalok, bár nem voltak egyébként jobbak, mint Váczi Eszter dalai, színesebbek lettek Lakatos Ágnes előadásában, mint a barnásra suvickolt Váczi-dalok. Ha valamit, akkor azt kifogásoltam, hogy Lakatos Ágnes nem figyel eléggé – a még éneklésre is kapható – közönség reakcióira. De amit mutatott, az a színtiszta jazz: az ott és akkor létrejövő varázslat. Elég hozzá egy hang és egy jó bőgős, aki végig feszes alapot adott Lakatos improvizációihoz. A programjuk legsikerültebb része a két feldolgozás volt – a Beatles-dalé és a Joni Mitchell-slágeré.
 Harcsa Veronika |
Amikor kiderült, hogy Harcsa Veronika nem a második, hanem az utolsó fellépő lesz, sokan elszontyolodtak, akadt, aki tiltakozásának adott hangot: egyértelmű volt, ő az igazi sztár, a legjobban várt fellépő. Nem tudom, hogy mennyire jazz, amit ő csinál: a ma klubokban hallható jazz énekesnők nagy csapásokkal eveznek a pop vizeire, s a popénekesnők is, mint Björk vagy Anastacia előszeretettel énekelnek jazzt: a pop énekstílus egyre közelebb került a jazzhez.
Harcsa Veronika hangja nagyon hasonlít Björkére, s még Nicót is az idősebbek eszébe juttathatja. Vagyis ha belekezdenék annak felvázolásába, kitől és mit tanult Harcsa Veronika, honnan az egyedinek nem mondható, de érzelmeket sikeresen gerjesztő és kifejező stílus, kik hatottak rá, akkor elsősorban popénekesnők nevét citálnám. És legfeljebb csak Silje Neergaard jutna eszembe a jazzt éneklő hölgyek közül.
Ha ez jazz, akkor acid jazz, de inkább amolyan easy listening (mint mondjuk Diana Krall néhány lemezének anyaga). Együttesének tagjai – a legegyénibb hangja a zongorista Blaho Attilának és a bőgős Oláh Zoltánnak van – megpróbálkoznak olykor improvizációval, beállnak szólózni, de az egyértelmű főszereplő (az egyébként legfeljebb csak elvétve scatelő) Harcsa Veronika.
A hangja fojtott, és olykor egyenesen orrhang, vagyis nem annyira szép, mint Váczi Eszteré, de mégis: minden szám, amit előad (angolja pazar, kevesen énekelnek itthon úgy angolul, mint ő) átélt és egyéni dráma. Nem azért, mert mutatja, hogyan szállnak pillangók és lepkék a kezére, nem azért, mert minden affekció nélkül megrendült tud lenni, nem azért, mert oly gondosan formál egy dalt, hanem azért, mert úgy énekel, mintha úrrá akarna lenni valami uralhatatlan és valójában legyőzhetetlen bánaton. Ezért is több és jobb – még Diana Krallnál is.