Ironikus dolog, hogy ez az eredetileg eldobhatónak szánt zeneipari termék, ez a zenés zsebkomédia úgyszólván keletkezése pillanatában halhatatlanná vált. Nem mintha erre nem szolgált volna rá teljes mértékben ez a későbbi barokk vígopera számára utat mutató, minden ízében üde zenei telitalálat.

Sudár Gyöngyvér

Cserje Zsuzsa rendező–producer–szövegíró és (Sudár Gyöngyvérrel közösen) jelmez- és díszlettervező úgy gondolta, hogy ez a kultikus darab ma is alkalmas arra a célra, amire 1733-ban íródott: nemes szórakoztatásra és felszabadult komédiázásra. Az opera július 4-i előadásának színhelyéül kiszemelte a Bajor Gizi-villa teraszát–kertjét, két énekes szereplőjéül Sudár Gyöngyvért és Jekl Lászlót, s aztán nehogy már a dolog túlságosan rizsporos-kópiahangszeres ortodoxiát sugározzon, a néma szolgát egy maffiózó cinkosaként szerepeltette. Sőt, plusz néma szereplőként magát a maffiózót is megjelentette, és fontos kellékként behozott a darabba egy laptopot, a szövegbe meg egy pitbullt. De igen rokonszenves módon semmit nem erőltetett túl, sem az aktualizálást, sem a komikus rendezői ötletet, s előzékenyen hagyta működni a darabot, hagyta érvényesülni a zenei humort, azaz Sudár és Jekl kitűnő éneklését-játékát.

Jekl László és Sudár Gyöngyvér

Az intermezzo-opera cselekményének nagy része belső esemény, örök szituáció, ha nem is a gyakoribb nemek szerinti kiosztásban: Serpina, az úrhatnám szolgáló, igencsak akarja, hogy ura és gyámja bekösse a fejét, s a vagyona ellen sincs kifogása; amaz, az idősödő férfi meg kapálódzik, kapálódzik, de amikor egy kis zsarolással megkönnyítik a döntését, igazából fel is lélegzik. A darab nagy részében ezt énekli-játssza el nekünk Sudár Gyöngyvér (Serpina) és Jekl László (Uberto), igazán pompásan. Éneklésük, technikájuk három lépés távolságból hallgatva is kiváló, komédiázásuk olyan friss, mint maga a darab és a téma. Ők az előadás lelke. Illetve Stubnya Bélától se tagadjuk meg ezt a státust; ő kizárólag arcjátékkal és mozgással játszik, de így is igazi telitalálat: arcára a szolgálatkészségében is pimasz ostobaság ül ki egész idő alatt, s ez a remekül abszolvált arc(kifejezés) már magában is pompás komédia. Szöllősi Zoltán maffiózóként ugyancsak óriási, s a darab befejezésének képi mókáit (pompás, de – ismétlem – csupa ízléssel és mértéktartással alkalmazott geget) összecsiszoltan és ellenállhatatlanul hozzák ők ketten.

Stubnya Béla, Sudár Gyöngyvér, Jekl László. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Amit a legjobb szándékkal sem dicsérhetünk fenntartás nélkül, az a 10–12 vonósból és egy – kissé groteszk és átható hangú – műcsembalóból álló kísérőegyüttes, amely a némileg túldimenzionált Művész Szimfonikus Zenekar nevet választotta magának. A vezénylő Gulyás Nagy György profi módon, koncentráltan, kitűnően látta el feladatát, ám e világos irányítást a zenekar nem mindig hálálta meg csiszolt hangzással és elfogadható intonációval. Az anonim villanycsembalista pedig még csak ezután fogja megtudni – ha megtudja –, hogy egy barokk vígopera recitativo-kíséretében nem elsősorban az orgonaszerű, a hangokat kitartó játékmód a helyénvaló, hanem a rövidebb hangok, fürge staccatók gyakori használata. S persze, ha igazi csembaló(zás) állt volna rendelkezésre, akkor jó lett volna a zenekarral is együtt játszania. E zenei szeplők azonban együttvéve sem rontották el az összhatást, nem veszélyeztették az előadás báját és humorát.

Ezek ugyanis zavartalanul működtek, s remekül funkcionált a környezet, a hely és a derűs nyári este hangulata is. Roppant szerethető volt ez az előadás, valamint az a tény, hogy lám, ilyen is van, ide is el lehet jönni, a szupermini-Glyndebourne-ba, az új Wagner-fesztivál és más egyebek mellett, nehogy már mindig csak károgjunk.