Ez az önmaga viszont Villányi kötetének lírai tanulságai szerint nem valamilyen lényegi szelf, az igazi arc, hanem egy töredékes, és ki tudja, mennyire esetleges (ráadásul női) éndarabka.
Villányi László 2008-as valaki majd című verseskötete ismeretlen költőnők szerelmes verseit fogja össze. Érdekessége, hogy nem abban az értelemben antológia, hogy kiterjedt, filológiai kutatás eredményeként a szerkesztő különböző népek felfedezetlen költőnőit gyűjtené egybe és fordítaná le.
Gond és küszködés viszont ezzel a más típusú „kutatással” is lehetett bőven – Villányi Lászlónak ugyanis olyan női hangokra kellett önmagában (költészetében) találnia, melyeken az adott nemzetiségi kultúrának megfelelően, azaz hitelesen tudja artikulálni a szerelem, az én és a másik (vagyis a versírás) összefüggéseit. És nyilván a költői énről is szó van, a költői én természetéről, arról, hogy a költő szereplehetőségei minél teljesebb kiélésében lelhet önmagára. Ez az önmaga viszont Villányi kötetének lírai tanulságai szerint nem valamilyen lényegi szelf, az igazi arc, hanem egy töredékes, és ki tudja, mennyire esetleges (ráadásul női) éndarabka. Legalábbis erre utal a kötet címadó versének egyik sora, melyben a költő egyik női alteregójának szájába adja felismerését, miszerint: „némelyik töredékem érdekesebb nálam” (36.o.). Ugyanakkor ez a költői kísérlet a nárcisztikus szerelem tükörjátékát is megteremti azzal, hogy Villányi olyan női hangokra hangolja költészetét, melyek egy férfi iránti szerelemről szólnak, viszont ez a férfi sem más, mint a költő egy-egy újabb éntöredéke. Ez mind nagyon is elképzelhető.
De mégis, mihez tud az olvasó kezdeni azzal, hogy a költői fikció szerint különböző népek ismeretlen költőnőinek verseit olvassa, ha már alcímként minden esetben ott van, hogy éppen milyen nemzetiségű költőnő alkotásáról van szó? Akármilyen reflektáltak is legyünk, óhatatlanul működésbe lépnek a sztereotípiák. Mondok egy példát: ráérzésből mindenki azt mondaná, hogy másképp vall szerelméről egy brazil és másképp egy norvég nő. Ezt a különbséget Villányi költőnői a következőképpen jelzik. Az ismeretlen brazil költőnő verse: „Érzem ám, ahogyan mögöttem jössz az utcán, / valamiféle ideális távolságot tartva, hogy / kerekre nézhesd fenekemet, pedig rájöhetnél, / tenyeredre vár, mióta egymásba akadt szemünk.” (ahogyan mögöttem) A norvég költőnő: „Állíthat bármit a fogas, hogy biztosan / nem volt véletlen feledékenységem, / hónapok óta mindhiába képzelődsz, / én nem érted, sálamért mentem vissza.” (óta mindhiába) Az egyik esetben látszik, hogy a nő(i test) mindent megelőzően – mondhatnám, már mindig is – az erotikus érintésért van, míg a másik vers szigorúan méri fel, hogy még egy fogas sem tud olyan tényszerű és kategorikus lenni, mint egy (alapvetően mégis melegségre vágyó) másik nő(i test).
Van-e erotikus hőfoka valamely (költő)nő nemzetiségének? Kérdés, hogy vajon nemzetiségük alapján kell-e felmérnünk ezeket a különbségeket? A kérdés látszatra abszurd, ám mindenképpen feltehető a kötet kapcsán. De míg mondjuk, a fenti versek világosan jelzik az erotikus nyitottság és a temperamentum ehhez vagy ahhoz a nemzetiségű nőhöz köthető sztereotípiáit, sehogyan sem tudjuk például a költőnő lengyelségéhez kötni az alábbi sorokat: „Elhagyom az örökirónt, először életemben, / elmarad a kézírás lassú öröme, fénylő / számítógép előtt ülök, azonnal látom, / hozzá írt soraim pontosan hol érnek véget.” (hol érnek) Viszont nagyon finoman áttetszik az imazászló vallási-kulturális gyakorlata a tibeti nő könnyedén lemondó szerelmes versén: „Ugye kívánságommal nem lehet baj, / zászlómat talán másik tájon, másik / fűzfára kellene tűznöm, itt időtlen / időkig várhatok, nem mozdul a szél.” (nem mozdul)
Ezek alapján azt gondolom, jóllehet a kötet erősen ragaszkodik ehhez a szerkesztési koncepcióhoz, nem biztos, hogy e tekintetben nyújtja a legtöbbet. Legalábbis én problémásnak látom Villányi ismeretlen költőnőinek nemzetiség alapján való értelmezhetőségét. Viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kötetben nem találunk verset ismeretlen magyar költőnőtől. Vajon miért? Talán túl kézenfekvő lenne a magyar szerelmi toposzok felvillantása? Vagy e különös antológia „szerkesztője” nem annyira saját azonosságára, mint saját idegenségére, másikára volt kíváncsi?
Találgatások helyett inkább azt javaslom, tekintsük ezt a gesztust egy olyan izgalmas, önreflektív mozzanatnak, mely azt jelzi, hogy a kötetben felsorakoztatott nemzetiségek Villányi költészetének belső tájait népesítik be. A gyűjtemény „szerkesztője” pedig ezáltal olyan antropológiai megfigyelést végző kutató, aki az én lírai kolonializálása helyett az idegen, benn-szülött másikat engedi szóhoz jutni. Így teremti meg az esélyt arra, hogy „valaki majd magában engem mondogat”.
Vö. T.J.: Pillangózás mélytengerek felett
Mikola Gyöngyi: Szerelmi kaleidoszkóp