Jóllehet, a spanyol filmben hagyományosan felülreprezentáltak az erős női főszereplők – gondoljunk csak Pedro Almodóvar vagy éppen Julio Medem munkásságára -, az idei filmhét alapján úgy tűnik, hogy a tendencia tovább izmosodott a félsziget filmgyártásában. A műfaji és minőségi szempontból is széles skálán mozgó munkák egyetlen kivétellel mindannyian nőket állítottak a cselekmény középpontjába. A masszív latin asszonyoknak többnyire hasonló konfliktusokkal kell megküzdeniük: egy tragikus esemény állítja őket kihívás elé, miközben férfitársaik leginkább a cselekvésképtelenségről adnak bizonyságot – rosszabb esetben azonban pénzért és bocsánatért kuncsorgó gyerekekként, netán vérszívókként tűnnek föl. A magukra hagyott, megcsalatott, ám annál acélosabb jellemű főszereplőknek saját erejükre támaszkodva kell rendbe tenni felfordult életüket.

Hét francia biliárd asztal

Angela (Maribel Verdu), a Hét francia biliárd asztal főhőse apja halála után szembesül a feladattal: az egykori biliárdbajnok papa egy csomó keserű csapattársat és egy lerohadt biliárdszalont hagyott maga után, s a felújítás terhe Angela nyakába szakad. A helyzetet bonyolítja, hogy Angela férje is eltűnik: kiderül, hogy suttyomban egy másik családot is alapított, és most oda szólította az atyai kötelesség. A megviselt Angela nem törik össze a nyomás alatt, inkább összefog apja szeretőjével, a börtönviselt Charóval (Blanca Portillo), és rögvest hozzálát a szalon újjáépítéséhez, közben pedig az egyedülálló anya gondjaival is sikerrel küzd meg – legfőbb problémája azonban, ami a biliárdhoz fűződő viszonyát érinti, csak a végjátékban derül ki, hogy aztán kesze-kusza megoldást kapjon. Fájó pontja ez Gracia Querejeta filmjének, hiszen Angela motivációira igen egyszerű és hiteltelen magyarázatot kapunk, s emiatt drámája korántsem átélhető. A Hét francia biliárd asztal története ezáltal sokat veszít az erejéből – az Almodóvart idéző film nem lép túl a középszeren, még ha a színészi alakítások (kivált Blanca Portillo tündököl) meg is emelik olykor.

A magány

Remek színészi munkával találkozunk Jaime Rosales filmjében, A magányban is, amely alaphelyzete és témái alapján akár a Hét francia biliárd asztal párdarabja is lehetne. Itt is két asszony körül forog a cselekmény: az egyik egy férjétől elhagyott egyedülálló anya, a másik pedig egy idősebb özvegyasszony; és itt is központi kérdés az újrakezdés lehetősége. Míg azonban Querejeta a női szolidaritás fontosságáról beszélt egy szokványos műfaji keretben, addig Rosales – miként filmjének címe is mutatja – inkább a kapcsolatok törékenységére, az emberek izoláltságára összpontosít, és fő témájához rendkívül merész formát választ. A magány jeleneteinek nagyja osztott képernyőn látható, a kamera végig fix és statikus képet ad, és ugyanazon tér két különálló szeletét mutatja. Ez az eljárás határozottan elválasztja a szereplőket egymástól, pontosan jelezve magukba zártságukat, miközben a két asszony egymásba szövődő, párhuzamos történetének főtémáit – a különválás, a veszteség, az egyedüllét drámáját – is visszatükrözi. Rosales munkája azonban nem csupán formáját tekintve érdekes: pompás színészi alakításokkal teli, halkszavú, intim jelenetek bélelik ki élettel. Különleges, egyedi és megrendítő film – nem csoda, hogy a kritika elismerő szavakkal nyilatkozott róla.

REC

Becses fesztiváldíjaknak Jaume Balaugeró és Paco Plaza horrorfilmje, a REC sincs szűkében, melyet ugyan már tavaly decemberben bemutattak a hazai mozik, ám öröm volt újra találkozni vele. A REC azon filmek egyik erőteljes darabja, melyekben újra felfedezték a kézikamerában rejlő lehetőségeket: nem csupán a valószerűség és a hitelesség forrásaként kezelik, de közvetlen zsigeri hatását is nagy kedvvel hasznosítják. A vékonyka történet fókuszában itt is egy vasakaratú nő áll, aki az Amikor Ön alszik című tévéműsor egyik epizódját forgatja éppen a tűzoltók szálláshelyén. Álmos, bágyadt éjszakának ígérkezik az aznapi, és ezért nagy az öröm, amikor végre beérkezik egy hívás – noha csak egy öregasszony szorult be a lakásába. A helyszínen azonban hamar elszabadul a pokol: a beszorult néniről kiderül, hogy titokzatos veszettséggel fertőzött, a hatóságok pedig meglepő gyorsasággal lezárják az épületet: csinos riporternőnk egy zombikkal teli bérházba szorult, és a túlélésre egyre kisebb az esély. A film, miként sok más elődje, dokumentumnak álcázza magát – de még ha nem is hisszük valósnak a vásznon láttottakat, akkor is ránk ragad a szereplőket kínzó, eszelős pánik. A remegő kép, a brutális erőszakjelenetek és a bezártság érzete szinte elviselhetetlen élménnyé teszi az utóbbi évek legjobb spanyol horrorfilmjét – ha nem okozna heveny rosszullétet, talán a humorát is lehetne értékelni.

14 kilométer

A filmhét kakukktojása a 14 kilométer című társadalmi dráma volt, hiszen a főszereplője egy férfi, és a befelé forduló, intenzív drámákkal szemben egy földrészeket átszelő utazásról szól. Az Afrika és Európa közötti távolságot jelölő cím ironikusan a két kontinens közötti áthidalhatatlan távolságra utal: a film története a Spanyolországig soha el nem jutó afrikaiaknak állít emléket. Gerardo Olivares munkája kedves road movie-nak indul egy focista-karrierről álmodozó testvérpárról és egy szomorú prostituáltról, akik a sors segítsége révén elindulhatnak észak felé. A napsugaras, idilli képek azonban hamar rideg, kézikamerás felvételeknek adják át a helyüket, és az egzotikus kalandfilmből kilépve sivár realista drámában találjuk magunkat. Olivarez naiv, világjobbító szándékok szülte munkája meglehetősen egyszerű darab, nem vesződik sokat karaktereinek árnyalásával, de megnyerő empátiája végig fenntartja a nézői érdeklődést. Legjobb pillanatai azonban többet ígérnek egy szociológiai állítás illusztrálásánál: amikor a sivatag közepén, egy haldokló fiú sátra előtt egy focilabdával kezd dekázni egy beduin, az felejthetetlen látvány.

Vö. Jánossy Gergely: Világfalu, családi dráma és belvárosi horror