A verseskötetet két szerző, Sarah S. Evans és Kapecz Zsuzsa jegyzi. Hogy kicsoda Sarah? Elég egy pillantást vetni a hátsó borítóra, ahol a szerzőpáros második tagja nyilatkozik az elsőről. Sarah fiktív alak, akire a valódi költőnő idilli tengerparti környezetben talált rá, hogy fikció és valóság elválaszthatóságának megkérdőjelezéseként együtt cáfolják meg a fenenagy idillt. Ha esetleg Sarah fogantatástörténete némely kételkedő olvasó számára nem elegendő létbizonyíték, csak vissza kell térni a könyv borítójához. Philip Wilson Steer festményén tengerparton üldögélő, sárga kalapos fiatal lányt látunk. Hogy kalapját éppen fel- vagy lehúzza, esetleg integetést álcáz a kalapigazító mozdulat, nem tudni, de hogy a festményen Sarah-t látjuk, ahhoz nem fér kétség. (Ahogy annak idején, a nagy leleplezést megelőzően Esterházy Péter kitalált szerzőnőjének, Csokonai Lilinek létezését sem kérdőjelezte meg a kritikus olvasóközönség.) Sarah valóságosságának négyszeres bizonyítéka (a szerzői név, a lányalakot ábrázoló kép, a hátsó borítón olvasható „születéstörténet”, valamint a könyv közepén elhelyezett lexikonszócikk) még a leghitetlenebb olvasót is meggyőzi.
Egy lappal már beljebb vagyunk. Ismerjük Sarah-t, és azt is tudjuk, hogy a versek álom és ébrenlét határmezsgyéjén formálódtak. Mielőtt elkezdődne a tényleges szöveg, még két fontos adalék a szövegtestet megelőző harmadik és negyedik oldalakról: a Pillantás a tengerre című kötet versei Rainer Maria Rilke és Paul Gauguin emlékére íródtak, és átdolgozott formában többek mellett T. S. Eliot, S. Maugham, William Styron, Coleridge, Karen Blixen, Határ Győző és természetesen Rilke és Gauguin idézeteket tartalmaznak.
A Pillantás a tengerre címet a hetvennyolc oldalas kötet nagyobbik egysége viseli. Az első versben rögtön feltűnik a látóhatár peremén álló hajó, az európai kultúrtörténet, különösen a romantikusok által oly közkedvelt magány-, elvágyódás- és elmúlás-szimbólum, kiegészülve a múltat felidéző, a jelen történéseit értelmező, belső utazásra invitáló behunyt szemmel. A romantikus-szentimentális eszköztár a további oldalakon arzenállá duzzad. Az elbeszélő ének egyike, akit a fentiek alapján bátran nevezhetünk Sarah-nak, Tortuga szigetén (Haiti mellékszigete) nevelkedik az 1910-es években. A fekete bennszülöttektől és a fehér arisztokráciától is elszigetelődő lány naplót és verseket ír, bennszülött fiúba titkon, később tiltottan szerelmes, ideje nagy részét olvasással, könyvtárban tölti.
A kötet második, Pittston Gazette címet viselő szakaszát bravúros, két szócikkből álló lexikon előzi meg, melyből Brazaville és Tortuga szigetek történetének, illetve Sarah életének legfontosabb állomásait ismerhetjük meg. A szócikkbe szedett tömör életrajz az első rész történéseinek prózai summázata, egyben a folytatás még prózaibb előzetese: visszatérés a szigetre, boldogtalan házasság, letelepedés a pennsylvaniai Pittstonban, munka a Pittston Gazette című helyi lapnál. Okos döntés, hogy a minilexikon a kötet közepén található. Fontos cezúra a sziget romantikájának felidézett múltja és a felidéző én beszéd-szituációjának realista, sivár jelene között. Utóbbiba nem nehéz belelátni a valós költőtárs 21. századi nagyvárosi életterét, annak minden szürkeségével, egyhangúságával, napi rutinjával együtt. A sivárságból az emlékezés, a visszafelé élt élet jelent kiutat. A megszólalásmódok többszólamúsága, az érzékletes személy- és tárgyleírások, a szabadversből néha prózává szikáruló, máskor elégiává lágyuló költői nyelv izgalmas megszólalásmódot eredményez. Az élvezetet fokozza a kötet esztétikus kivitelezése. A füzetszerű, könnyen lapozható kötet formátumával követi a folyondáros, hosszú verssorokat, ugyanakkor a hősnő naplóját is megidézi.
Ha Sarah S. Evans és Kapecz Zsuzsa könyvét kinyitva lefektetjük, feltárul előttünk a kalapos lány kitartott pillantásának tárgya. Philip Wilson Steer festménye a német romantika festőóriása, Caspar David Friedrich képével néz szembe. Az angol impresszionistáé tényleg, a német romantikusé látszólag áraszt nyugalmat és derűt. Utóbbi legelhivatottabb magyar kutatójának, Földényi F. Lászlónak írásaiból tudhatjuk: az idilli táj, a tengeren ringatózó hajók nem sok reményre adnak okot a látványt kémlelők számára. A Pillantás a tengerre kötet sem fél az idill mögé nézni, és megmutatni azt az utat, amely a buja sziget könyvtári egyedüllététől a dehumanizált nagyváros plakátmagányáig vezet. A könyv olvasói azonban sokkal jobban járnak, mint Friedrich festményeinek háttal álló vándorai. Ugyanis annyiszor és olyan sorrendben látogathatják meg az úticélokat − lapozgathatják a könyvet, ugrálhatnak a számozott versszakok között −, ahányszor és amilyen módon csak kedvük tartja. A lényeg a haladás, még ha az csak ide-oda ingázást is jelent. A kötet zárómondata szerint valahogy így: „És semmi búcsú, csak előre, utasok.”