Igazán emlékezetessé a középső felvonás tette az eseményt. A meglepetés-vendég, Schilling Árpád nélkül nemcsak kevesebbet ért volna a nap, de a drámát is nehezebben leltük volna meg benne.
Enyhén felkészületlennek tűnt mindkét oldal: már korán reggel kiderült, hogy a kezdeményezők sem igen tudták, hogy mit akarnak, hová akarják kifuttatni a rendezvényt, és mintha a résztvevők, a meghívott jeles előadók sem lettek volna tisztában azzal, mit várnak tőlük. A nyitó képben Novák Esztert annyi gondolatra inspirálta segítőtársa, Bányai Tamás, hogy úgy tűnt: ami kimaradt, érdekesebb lehetett, mint ami elhangzott. Az igen szórakoztató és valóban hasznos információk ballasztjával nehezített értekezés nem volt elég összefogott. Nem lett világos, hogyan is kell a rendezőnek instruálni a világosítókat, hogyan találják meg egy előadáshoz a fényeket. Bányai Tamás megmutatta, hogyan lesz kékes derengéssel este a színpadon, hogyan néz ki egy buszmegálló délutáni fényben, de Novák Eszternek az előadás végére tűzött mondata – „színpad mindenhol lehet, ahol két ember beszélgetni kezd” – többet mondott el az interakciók lényegéről, mint az elhangzottakat illusztráló frissdiplomás színművészek felhőtlen bohóckodása a rájuk vetülő fénynyalábokban. A harmadik felvonásra nem látogattak el a meginvitált kaposvári művészek. Nem értem, miért nem jut ideje egy színésznek egy ilyen fontos rendezvényre: hiányukra fogtam, hogy az utolsó etap volt a legkényelmetlenebb. Uray Péter mozgásszínházi rendező nap végére időzített előadása a zenéről és a színházról, a mozgásszínházról alaposan kifárasztott. Jelölő és jelölt, művészet és történet, dráma és opera – ezek voltak mondandója kulcsszavai.
A középső, második felvonásban, Schilling Árpádtól sokat megtudhatott a mintegy kétszáz érdeklődő a színházi rendezésről. Segítségére voltak ebben a már említett főiskolások, akik a Tudós nők egy részletét játszották Schilling instrukciói alapján. A rendező egy kanapét tolt a színpad közepére. A három szereplő azon foglalt helyet. A kanapé szemmel láthatólag inspirálta a résztvevőket, egyre kevésbé voltak modorosak, s amint Schilling leküldte őket a színpadról, még természetesebbé váltak. A rendező a nézőtér mellé irányította a két női szereplőt: a nézők feje fölött replikázott velük szerelmesük. Schilling mesterien irányította a figyelmet, távolította el a felesleges gesztusokat színészei játékából.
„Van, hogy bizonyos nézői csoportoknak játszunk, nem mindenki lát minden interakciót; és a többieket izgalomban tarthatja, hogy vajon mit lát a másik. Úgy komponálok meg egy előadást, hogy különböző szemszögek különböző előadást adjanak ki.” – mondta Schilling. Egy elhibázott betét után (mely a csoportok mozgását lett volna hivatott bemutatni), Schilling Árpád lazán – mintha eredetileg erre kérték volna fel, és minden korábbi attrakció csak bemelegítés lett volna a nagy truváj előtt – kifejtette nézeteit színészről, színházról, rendezésről: ha nem láttam volna egyetlen előadását sem, akkor is nagy rendezőnek gondolnám a mintegy félórás előadás után.
„Az a profi színész, aki egy új színházban, egy új terepen is tudja, hogy milyen hangerővel kell beszélnie, úgy, hogy a hátsó sorokban is hallják. Vállalni kell a felelősséget azért is, ami a színpadon kívül történik. Ha egy iskolában játszunk, ahol folyton cseng az órára hívó csengő, akkor tudomásul kell venni a zajt, az nem zavarhatja meg a színészt”. Hozzátette ugyanakkor, hogy Európa egyik legnevesebb rendezőjének álláspontja egészen más. A vilniusi Eimuntas Nekrosius, amikor az Othello díszletét Olaszországban összedöntötte a szél, nem tudta felállítani az előadását. Schilling szerint „pedig volt a dologban, a természet dühöngésében, valami nagyszerű”, szerinte sokat adhatott volna a darabhoz, hogy a vihar lecsapott a díszletekre. „Az ember valamit megkonstruál, és erre a természet ráüt, brutális erővel”.
A (Színházi) Leckére mintha Peter Brook gondolataiból kellett volna felkészülni. És bár nem mindenki felelt azonos színvonalon, nyugodt szívvel adhatott minden jelenlevő minden előadónak legalább egy ötös alát.