Orchestra Baobab / Millenáris Teátrum, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.03.23.

A baobab fa addig panaszkodott, hogy ő akar lenni a legokosabb és a legszebb, hogy a Nagy Szellem elunta a dolgot, kirántotta a földből, és csúcsával lefelé dugta vissza. Azóta a fa évente egyszer hoz levelet. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

Szenegál kultikus együttese, a tradicionális dallamokat afro-kubai ritmusokkal ötvöző Orchestra Baobab 1970-ben alakult Dakar legjobb zenészeiből, s 1985-ig „nemzeti zenekarként” bejárta az egész világot. Mintegy tizenöt évnyi szünet után a szétszéledt tagok 2001-ben álltak össze ismét, a Buena Vista Social Club-ot is felfuttató Nick Gold producer jóvoltából. Budapesten először a Szigeten léptek föl, jóval „hűvösebb” második koncertjükre pedig a Tavaszi Fesztivál keretén belül került sor.

Mit tehet a baobab fa ereje - vagy legalábbis valami voodoo-varázslat - a téli álmot alvó publikum felolvasztásáért?  

Orchestra Baobab. Forrás: Wikipedia Commons
Orchestra Baobab (Forrás: Wikipedia Commons)

Kezdetben arra a kérdésre adható egzakt (?) választ igyekszem becserkészni, hogy miért zizeg egyre kevésbé a bőr alá sebtében befészkelt zene, hogy az énekesek-zenészek színes-egzotikus ruháikban, és különösen a mogorva kubánó-kalapos gitáros minden nagyszerűsége ellenére miért tűnik egyre távolibbnak, hozzáférhetetlenebbnek, múltbéli önmaguk jelenbe vetített hologramjának mindaz, amit látunk és hallunk? Talán a távolság, a színpadi energiák hatóerejének több-ismeretlenes egyenlete, talán a széles, hófehéren elővillanó mosolyok befoghatatlansága, a test kiéletlen, tánc iránti vágya, vagy a szólógitár rendre elvesző hangja teszi, hogy a latin-afró színek szépiává fakulnak, és csak az időnként be-beszökkenő, hatalmas bakugrásokkal örömtáncot járó „külsős” fekete fiú deríti fel őket. Mert ebben a zenében benne él a tánc, egyívásúak, hívják-szólítják egymást, s ha nincs válasz, nincs energia.

Egy térben vagyunk, mégis, más hangokra, impulzusokra rezonálnának az első sorokban ülők, és másra a terem túlsó felének lelátóin helyet foglalók. Az egyetlen közös benyomás annak megtapasztalása lehet, hogy az afro-kubai ritmusokból, a csörgőkből, a kongából, a tam-tam dobokból áradó derűt, fényt miként képes ellehetetleníteni a szemfényvesztő látvány. Ugyanis veszedelmesen gigantikus vírusokkal, ripityára tört üveghegyekkel, molekula-vázakkal és az elektronikus mennyország háromszögangyalainak hadával támadnak a fényfelelősök, akiknek halvány sejtésük sincs arról, hogy ezek az erőszakos effektek milyen bizarr módon ragadhatják magukkal a szórakozni vágyó nézőt a giga-vírusok szürreális hiperterébe.

Kit érdekelnek a víziók, amikor itt a szaxofon, a csörgődob, a gitár, a basszgitár, az ütős hangszerek, az énekhangok, az egzotikus nyelv… és a zenész valóra vált rémálma: a székhez szegezett közönség. A Millenárius Teátrum szinte mozdulatlan. A színpad erőlködő „nyara” és a hátsó lelátó széksorainak dermesztő „tele” közt feloldhatatlannak tűnik a feszültség, csak a kisszámú szenegáli barátsereg és az oldalt táncolók langy tavasza nyújt némi reményt.

A korrekt vizsgálódás igénye a színpad közelébe csalt, a majomkenyérfa árnyékába, ahol már láthatatlanná tágultak a monstrum képszörnyetegek, ahol arcot kaptak a zenészek. És mosolyt – egy kivételével.

Kár, hogy a Baobab Orchestra csak az utolsó előtti pillanatban áll „tótágast”, s küldi a vérpezsdítő dallamokkal is dacoló tetszhalott (de babonás) vendégsereg feltámasztására ártalmatlan – nekünk tavaszhozó – varázslatát. „Aki most táncol, nem többre, csak erre az egy számra, azzal csuda szép és jó dolgok történnek. De aki nem, well…” – csapja össze a kezét sajnálkozva, sokatmondón az énekes. Senki sem mer ülve maradni. A Teátrum csípője megmozdul. Mambó, salsa, cha-cha-cha ritmusa a testben, ének van, öröm van, taps van.

A pár perccel azelőtt még hologramnak tűnő fekete fők megnyugodva egymásra kacsintanak, és a morc gitáros…

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
 
Helyszín:  Millenáris Teátrum,  Időpont:  2009. március 21.