Ez utóbbi a ReHab (vagyis Reneszánsz Habitus) szerzőjének és egyik főszereplőjének, Juhász Kristófnak az előadás önálló betétszámaként prezentált pszeudo-kutyatörténeti referátumából derül ki. Juhász a botcsinálta tudós lelkesedésével és lendületével avatja be hallgatóságát egy százévek óta működő konspirációba, melynek röviden megfogalmazható célja: a kutya valódi, világuralmi jelentőségű szerepének elleplezése. (Ezt valahogy úgy kellene elképzelnünk, ahogy a Galaxis útikalauz stopposoknak végén is kiderül, hogy az egerek tehetnek mindenről.) Ismert és sosem látott reneszánsz piktorok művei sorjáznak a falra kivetítve, rajtuk kis piros körrel megjelölve az obligát kutyafigura, amihez Juhász rögtönzés ízű, hol szórakoztató, hol önismétlő kommentárokat fűz. Nekihevült eszmefuttatásának csúcspontja Demjén Ferenc két sorának szoros olvasása: a Sajtból van a hold című örökzöldnek a ’Mert ha éjjel a holdról énekelek / Velem sír a sok éhes kutyagyerek’ párverséből az előadó messzemenő, s a halhatatlan mű szerzőjére nézve aligha hízelgő következtetéseket von le.

Azért időztünk itt ilyen hosszan, mert a közel kétórás, úgymond a reneszánsz (s a pályázati forrást biztosító 2008-as Reneszánsz Év) ürügyén készült, bár ahhoz (szerencsénkre?) csak nyomokban kapcsolódó etűdsort néző közönség minden öröme és bánata tetten érhető ebben a jelenetben. Mert maga az ötlet, a tudományoskodó semmitmondás (kortársi) piedesztálra emelésének megmutatása remek, de a kivitelezés bicegős (kezdve és nagyjából befejezve a laza jópofizás modorában megírt és/vagy rögtönzött, ettől aztán néha igazán idegesítő, és egyáltalán: szinte mindvégig nem elég jó szövegen) – szóval sokkal több van ebben a jelenetben (is), mint amit a rendező-társulatvezető Bodó Viktor megmutatni enged/tud belőle. A szintén a szerző és (a Bérháztörténetek közepéről ismerős, ott és akkor a középről elmélkedő) Pálfalusi Zsolt filozófus között később lezajló, ütésváltás nélküli bokszmeccsként, ötperces időkeretben elővezetett szellemi párviadallal ugyanez a bajom: az eltalált formához sehogy sem passzol a lagymatag tartalom.

Azt eddig is tudtuk, hogy Bodó Viktor az új formáció, a hosszúnevű Szputnyik Hajózási Társaság élén továbbra is kifogyhatatlan az ötletekből. Nagy kincs ez ma a színházban, de az üdvös agymenés utáni következő – és kötelező – fázis, vagyis a zsáknyi idea szétválogatása, a szívünknek még oly kedves rosszak elhajítása és a lehetőségeket magukban rejtő jók kidolgozása erősen hiányzik – a Szputnyik többedik bemutatója után mondhatjuk, hogy nemcsak – a ReHabból.

Bodó színházához nagyon közel áll a blöff és az átverés: lényegében az ’annak látszik, de egyáltalán nem az’ attitűdje működteti ezt a színházcsinálói eljárást, miközben ugyanez válik a kiteljesedés legfőbb gátjává is. Mielőtt bárki félreértené, egyáltalán nem hiányoljuk a lineáris narratívát, vagy általánosságban véve azt, hogy bármit elmeséljen – másképp: bármiről, esetünkben éppen a „reneszánszról” (mert mi az?) szóljon – az előadás, hiányérzetünk magyarázata, hogy a vegyes színvonalú jelenetek mintha bármiféle belső rend híján követnék egymást. (Gyorsan hozzátesszük: ezen a ponton egy új dramaturgia születését vizionálni pedig nem lenne több öncsalásnál.) Az őrült beszéd üdítő adottság Bodó esetében. De hogy mi benne a rendszer?

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Azért persze szerencsére most is akad. Mert például a MU-ból a Kazinczy utcai AKKU második emeletére átrándult szputnyikosok megint pazar, nem enyhén ipari beütésű talált térben munkálkodnak. Ez utóbbit értsük szó szerint: amikor belépünk a termet elárasztó, gomolygó füstködbe, egyesek a falak mellé állított méretes ajtókra pingálnak ötszáz évvel ezelőttről meg a jelenből ismerős műveket – ez máris egy lehetséges kortárs válasz a reneszánszra. (A galéria-képzet gondolódik tovább akkor, amikor a hosszúra nyúló, s nem is mindig színházi alapozású esztrádműsor egyes számaihoz a teremben fel s alá kell vándorolnunk.) És hát mi vagyunk a videóbejátszáson megidézett „utca embere” is, aki Bosch festménye láttán mulatságos, ám valahol mégis hajmeresztő tudatlanságáról ad számot. De az ittet és mostot meghatározó kapkodó rohanásra ismerhetünk abból is, ahogyan a projektor villanásnyinál is kevesebb időre mutatja meg a reneszánsz festészet megannyi mesterművét – közben Bodó Viktor és kisegyüttese húzza a képalávalót (és igazán jól!).

És így tovább, a lista még bővíthető néhány elemmel. Hasonlóan hozzám, alighanem a ReHab minden nézőjének – életkortól, érdeklődéstől, temperamentumtól és pillanatnyi rossz- vagy jókedvtől függően – meglesz a maga személyes kedvence. Pontosan úgy, mint bármelyik összefoglaló célzatú, s emiatt a teljességet még véletlenül sem közelítő tárlaton. És a többi? Néma csend.

Vö. Rádai Andrea: Reneszánsz-ajtók
Urbán Balázs: A reneszánsz sereg(hajtói)
Zappe László: Az érdes új stílus
Kelemen Éva: Brainstorming
VMR: Reneszánsz reflexiók