Berlin Blues - Budapesti Kamaraszínház
2008.01.23.

Forgóajtón át jutunk a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Súdiójának apró nézőterére - „egyesével tessenek, mert beszorulnak!” -, amely erre az estére blues-kocsmává alakult, asztalokkal, bárpulttal, a komplett zenekarnak felállított dobogóval, sőt, galériával. KARSAI GYÖRGY KRITIKÁJA.

1989. november 11-én a France2 tévécsatorna fiatal riportere, Philippe Rochat Berlinben, a Checkpoint Charlie-nál álldogált, s egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a graffitikkel borított fal tövében megjelenik egy elegáns idősebb úr, összecsukható székkel és hangszertokkal a hóna alatt. Komótosan lepakolt, majd háttal a falnak leült, és elkezdte kicsomagolni hangszerét. Ekkor Philippe Rochat izgatottan bejelentkezett a délutáni híradó főszerkesztőjénél, és azonnali kapcsolást kért, hiszen felismerte Msztyiszlav Rosztropovicsot, aki felhangolta csellóját, és megtartotta a zenetörténet egyik legmegrázóbb szabadtéri koncertjét. Nekem ez volt a berlini fal lebontása.

Jánosi Dávid és Hajdu István.
Jánosi Dávid és Hajdu István.
Ez az élmény jutott eszembe a Sven Regener Berlin Blues című (magyarul 2007-ben, Jónás Péter fordításában megjelent) regényéből Tasnádi István és Kompár Valéria által készített előadás végén. Azért csak a végén, mert – az előadás legsikerültebb jeleneteként – a falbontást megörökítő híradórészlet-vetítés és a színpadi történés ekkor került szinkronba: Lehmann úr (Jánosi Dávid mindvégig kidolgozott, jó alakítása) életébe, és az előadásba ekkor tört be drámai erővel, színpadi szituációban a történelem.

A galérián zajló történések sajnos az asztalok egy részétől sem nem láthatók, sem nem hallhatók (díszlet, jelmez: Kovács Yvette). Hajdu István (Karl) gitározik, énekel – milyen jól! -, Szűcs Péter Pál e.h. (Sylvio) dobol (változó színvonalon, de ezt megbocsátjuk, mivel később viszont jól, sablonok nélkül játssza az erősen feminin, meleg bárfiú egyáltalán nem könnyű szerepét), Varga Klári (Heidi) is beszáll majd énekével, s a zenekart a billentyűk mellől a prózai szerepet nem kapó Reményi József irányítja. Az Ericsson Stúdióban rendszerint testközelben vagyunk a színészekkel; ezt Léner András rendezése most megfejeli azzal, hogy egybemossa a nézőteret és a színpadot. Pontosabban: ez utóbbi nincs is, a színészek az asztalok és székek labirintusában mozognak, és persze van beépített színész-néző is. Van, aki profi módon kezeli az ebből fakadó feszültséget – Jánosi Dávid, Haás Vander Péter, Fekete Linda e.h., és különösen Hajdu István, aki lubickol ebben a majdnem-improvációs helyzetben -, míg Varga Klári, Maday Gábor, Kerekes József és Szűcs Péter Pál kisebb zökkenőkkel, de abszolválják a feladatot.

A történet ebben az előadásban nem túl eredeti: egy, a felnőttkor küszöbére ért fiatalember útkeresése, éjszakai (hetero- és meleg-) bárok, barátság, szerelem-csalódás, szülők, otthontalanság, apróbb és nagyobb csalások, hazugságok és a drog útvesztőjében. Tétje akkor lenne, ha ezt a klasszikus ókor óta létező toposz-történetet - amelyet Oresztész, Hamlet és a többi csellengő fiatalember tipródásairól ezer alakban írtak már újra - kontextusába helyeznék. Ha a rendezés megmutatná, miért fontos nekünk itt és ma ez az egész.

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu
Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu
Az előadásban csak nyomokban van benne a '80-as évek végi Berlin, amely pedig Lehmann úr fejlődéstörténetének megértéséhez elengedhetetlen. Látványosnak szánt, közönséghatásra kihegyezett megoldásokat látunk a jellemek, szituációk elmélyítése helyett; amikor Karl szülei előtt eljátsszák a haverok, hogy a fiuk a főnök, Hajdu István egy bohócszámot ad elő (az ügyetlenül odavetett abroszból szerteguruló tárgyak harmadszorra odaragadnak a terítőhöz, hahaha), az ezt követő kétbalkezes bortöltögetés már burleszk. Méltatlan, poénvadász megoldások ezek. Hasonlóan rosszul hangsúlyozott, gondolatszegény a Csillagok háborúja-paródia; Fekete Linda mint Jamillia királynő persze szép és mulatságos, akárcsak a fiúk a műanyag lézerkardokkal, de az egész felesleges, és messzire visz a történettől. Bántóan elhibázott (legalábbis azok számára, akik, miként e sorok írója, a valóságban is átéltek hasonló helyzetet) a keletnémet határőr ostobának tetsző hatalmaskodását azzal tenni súlytalanná, mi több, komikussá, hogy Jánosi Dávid teljes közönnyel hallgatja a megalázó szövegáradatot.

Vannak remekül megoldott jelenetek is; annak bizonyítására, hogy lett volna rendezői és színészi tehetség egy mélyebb, értékes előadás létrehozására. Sylvio (Szűcs Péter Pál) kiborulása, Lehmann úr apjának (Haás Vander Péter) riadt félrehúzódása, fia nőjére vetett lopott pillantásai, vagy Lehmann úr (Jánosi Dávid) és Katrin (Fekete Linda) első találkozása mind jó pillanat. És a darab végén felizzik a történet: Karl (Hajdu István) utolsó száma zeneileg is, szövegben is erős (dalszövegek fordítása: Karafiáth Orsolya).

A 2001-ben íródott, és azóta a német nyelvterületen kultregénnyé vált mű előadásában ekkor derül ki, hogy főhősünk életének zűrzavarai az 1989-es év történelmi eseményeinek kontextusában értelmezendők. De ekkorra már végleg elsötétül a szín.

Szerző:  Sven Regener - Tasnádi István,  Fordító:  Jónás Péter,  Karafiáth Orsolya,  Díszlet-jelmez:  Kovács Yvette Alida,  Dramaturg:  Kompár Valéria,  Zenei vezető:  Reményi József,  Szereplők:  Jánosi Dávid,  Hajdu István,  Fekete Linda,  Kerekes József,  Szűcs Péter Pál,  Varga Klára,  Maday Gábor,  Haás Vander Péter,  Majzik Edit,  Karácsonyi Zoltán
Megítélt támogatás: 850 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására