A Baráti Kristóf részéről szinte kihívóan ambiciózus vállalkozást természetesen nem a fizikai-szellemi „sportteljesítmény” motiválta; ismerve a szólista zene iránti alázatát, ez persze szóba sem jöhetett. Nem, ez sokkal inkább különleges ajándék volt a közönség számára: a négy, külön-külön gyakran hallható darab egymásutánjával közvetlenül átélhetővé téve azt a hatalmas ívet, amellyel ezek a rendkívül különböző karakterű kompozíciók szinte a teljes életművet átfogják.
 Baráti Kristóf (Dékány Zsolt fotói; forrás: PFZ) |
A művek időrendben hangzottak fel. A Geyer Stefinek komponált posztumusz hegedűverseny finoman áttetsző alapkaraktere ideálisan érvényesült, mégpedig nem csupán Baráti játékában, de a zenekaréban is: a bevezető szakasz polifon, eleinte csupán néhány zenekari vonóst előíró, kényes ütemei összecsiszoltan, rajzosan szólaltak meg, harmonikusan készítve elő a szólóhegedű belépését. S Bogányi Tibor pálcája alatt a zenekar mindvégig méltó partnere volt Baráti Kristófnak a zenélés intenzitásában, a dallamívek feszültséggel teli megrajzolásában is. A vonósoké mellett különösen az angolkürt és az oboa expresszivitása tűnt föl. A II. tétel, amelyet érdektelenebb előadásban olykor hosszadalmasnak érzünk, ezúttal korántsem bizonyult fárasztónak. Inkább színes képek kaleidoszkópszerű váltakozásának, amelyben gyengéd és érzelmes gesztusok követték egymást A fából faragott királyfi természet-varázsától straussos nagyzenekari harsogáson át a groteszk medvetáncig terjedő epizódokkal. Az előadás érdeme, hogy mindez frissen és érdekfeszítően szólalt meg.
A két – eredetileg hegedűre és zongorára komponált, de maga Bartók által meghangszerelt – Rapszódia képviselte a műsorban a felszabadultságot a súlyosabb versenyművek mellett. Ahogyan a két kompozíció maga, ugyanúgy oldódtak fel az előadók is a népzenei élményben. Az 1. rapszódia Lassú tételének pontozott verbunkos-nyitótémája zengő-férfias hangszínnel, komolyan – „mint hegedűink első hangjai” – hangzott fel Baráti hegedűjén, meghatározva az egész tétel levegőjét. A Frissben meg a táncok rusztikus karaktere, és főleg a játék népi hangszeresektől ellesett, egyszerre korlátlan és mégis fegyelmezett szabadsága ragadott meg. A 2. rapszódia Friss tétele pedig önfeledt játékosságával, a hetyke-legényes elemek már-már burleszkszerű hangsúlyozásával tűnt ki, és persze a hangfüzérek sűrűségével, azzal a fajta virtuóz játékkal, amely plasztikusan idézte meg az ördögi hegedülésére joggal büszke népi hegedűs rátartiságát.
 Baráti Kristóf és Bogányi Tibor |
A bartóki nagy zenét a második félidőben előadott – sokszor „második”-nak nevezett – Hegedűverseny képviselte a műsorban. Már az első pillanatok meglepetést hoztak, a tempó ugyanis a megszokottnál – és az ajánlás címzettje, Székely Zoltán szólójával lezajlott ősbemutató hangfelvételén hallhatónál – lényegesen élénkebb volt; mintha az „Allegro non troppo” tempójelzést a „non troppo” nélkül értelmezték volna az előadók. Másfelől persze ilyen nagyságrendű tempókülönbségek ugyanazon Bartók-mű szerzői előadásai között is előfordulnak, és egy tempó érvényessége amúgy is csakis az adott előadás viszonyrendszerén belül értékelhető. Jómagam mindenesetre meggyőzőnek, sőt izgalmasnak találtam a tétel „elmozdulását” a patetikustól a lendületes indítás irányába. Ebben tempóban a tétel különös módon a korai hegedűverseny nyitótételéhez is közelebb került: Baráti ragyogó és szárnyaló hegedülése a hozzá remekül alkalmazkodó zenekarral együtt valamiféle immanensen finom és karcsú minőségre tett szert, amely akár háromszoros fortissimóban is változatlanul jelen volt. A szokásosnál kevésbé patetikus jelleg kevesebb erőkifejtést, elszánt akarást is jelentett a szokásosnál, s innen eredt gyors menetek, díszítőhangok megszólalásának lazasága, elengedettsége is. A lenyűgöző, beszédes expresszivitással és érzékenységgel előadott, finom egyensúlyérzékkel megformált cadenza után Bogányi és a zenekar is szolgált egy különlegesen szép pillanattal: Bartóknak a befejezést megelőző, vallomásszerű, kodályosan kitárulkozó, de haydnosan szűkszavú magyaros fordulatát minden tömörsége ellenére jelentőségének megfelelően, poétikus erővel tolmácsolták.
Varázslatos és lehelletfinom volt azután a lassú tétel kezdete, érintésszerű, puha üstdob-pianissimókkal, fátyolos-ködszerű vonóskarral. A csiszolt zenekari hangzás részeként a fafúvók szinte egy hangszerként szólaltak meg a cselesztával, és úgyszólván önkívületbe szuggerálta a hallgatót a fuvolák kitartott, „magasfeszültégű” kisszekund-súrlódása. A zárótételben azután még egyszer megállapíthattuk, hogy Baráti emelkedett szépségű játéka mellett a zenei formálás Bogányi által mindvégig fenntartott rendje és tisztasága is alapvető tényezője volt a különleges program inspiráló és élményszerű megszólaltatásának.
Bár erre valószínűleg senki sem számított, a sokadik visszahívás után Baráti Kristóf – a szinte bocsánatkérően kimondott „nem Bartók” felvezetés után – ráadásként eljátszotta Bach C-dúr hegedűpartitájának Largo tételét is; ezt zárta le azután, immár folytathatatlanul, az estét.
Helyszín: Kodály Központ, Pécs; időpont: 2023. április 27.