Pedig nem is olyan egyszerű egy efféle koncertre találó műsort összeállítani. Azt például biztosra lehetett venni, hogy minden tétel után lesz taps. A műsor tehát nem lehet túl nehezen emészthető – de túl könnyű sem. A közismert számok – ahogy Oláh Vilmos a ráadás előtt külön felhívta rá a figyelmet – nagyon rázósak, mert mindenki hallja, ha valami nem stimmel. A két bécsi klasszikus szerző jó ötletnek tűnt – az évfordulós Haydnt viszont sikerült megkerülni (vajon szándékosan?). Beethoven C-dúr kvartettje (3. Razumovszkij vonósnégyes, Op. 59/3.) pedig egy kis elmélyülési feladatot is adott a gyakorlatlanabb hallgatóknak.
![]() Auer Quartet |
Az Auer vonósnégyes remek zenészekből áll. Oláh Vilmos jól irányít, a többiek pedig biztosan kamaráznak; senki sem tűnik el, senki sem tolakszik túlzottan az előtérbe. Az is hallható, hogy végiggondolják, amit csinálnak – és van hozzá tudásuk. Úgy értem, felismerik a frázisokat, átbeszélik a vonásnemeket stb. Ez ma egyáltalán nem magától értetődő, nagynevű kvartettektől hallani látványos, de a zene logikája ellen ható előadásokat, lemezeket.
Beethoven C-dúr vonósnégyesének első tétele úgy indult, hogy rögtön csend lett: oda kellett figyelni erre az előadásra. Igaz, a koncert egyik árnyoldala is azonnal feltűnt: a kastély egyébként szép előadótermének olyan az akusztikája, hogy egy vonósnégyes is túl hangos lesz benne, ha nem vigyáz. Márpedig az Auer kvartett nem vigyázott: úgy játszottak, ahogy bármikor, bárhol. Az akusztikán ugyan egy vastag függönnyel sokat lehetett volna segíteni, de egy igazán profi együttes tudja, melyik teremben mennyit kell (és lehet) adni. Így a Beethoven-mű hatása abban is kereshető, hogy időnként szinte beleszögeződtünk a székünkbe. Lehet persze, hogy a hátsó sorokban másképp volt, de a terem első harmadánál helyet foglalva bizony hangosnak tűntek a csúcspontok – melyekben a mű bővelkedik.
A másik árnyoldal az intonáció. Főleg a két hegedű produkált hamis hangokat. Egy-egy melléfogás belefér, különösen a prímnél, ahol Beethoven időnként meglehetősen kacskaringós szólamot vetett papírra; de ezúttal több volt az intonálási esetlegesség, mint amennyi említés nélkül eltűrhető. Azért is tűnt fel, mivel a brácsa és a cselló mindeközben kristálytisztán intonált. Úgy tetszik egyébként, az Auer vonósnégyesnek épp e két embere az a holtbiztos pillér, melyre lehet támaszkodni – és ha ehhez vesszük a primárius kiváló együttesvezetői adottságait, egy kis odafigyeléssel – ne adj’ isten egy picit több gyakorlással – minden adva van az ideális vonósnégyeshez.
![]() A füzérradványi Károlyi-kastély |
A nyitó tétel végére egy cseppet lankadt a koncentráció, de a taps alatt a zenészek összeszedték magukat. A második tétel schuberti dallamát és modulációit a közönség részéről is ugyanaz a feszült figyelem követte, mint az elsőt. A cselló lendületadó pizzicatói, a kidolgozásban a brácsa – Rózsavölgyit idéző – kacskaringói kiemelendő részletek, de talán ebben a tételben valósult meg a kamarazenélésnek a legmagasabb foka. A harmadik tételben örültem volna több visszavonulásnak, ezt csak az átkötő kódában kaptuk meg. A Finale viszont sistergett, ami azt is jelentette, hogy itt még annyira sem ügyeltek a vonósok a hangerőre, mint előzőleg. Tegyük hozzá, ez talán a klasszikus vonósnégyes-irodalom egyik legnehezebb tétele, mely igazán akkor üt, ha a sodró tempójú fugatóhoz könnyed elegancia társul. Most inkább a nehézséget – és a sikeresen vett akadályokat – lehettett hallani és látni. A könnyedséget – és a vele járó a mosolyt a zenészek arcán – a mű utolsó ütemeiben kaptuk meg. Beethoven remeke tehát igen jó, de nem hibátlan előadásban hódította meg Füzérradványt.
Mozart Kis éji zenéje lehetett volna felüdülés – de úgy érzem, ezt kevésbé gondolta végig az együttes, mint a Beethovent. Különösen a második tételtől vártam volna többféle karaktert. Szinte tempó- és hangszínváltás nélkül szaladtunk át rajta. A menüett több finomságot hozott, az utolsó tétel pedig jó kedvet (itt egyszer a cselló elfelejtett egy ellenszólamban belépni). A közönség viszont a második tétel végére megtanulta, hogy elég a negyedik után tapsolni.
Volt persze ráadás is, a könnyedebb műfajból – és ekkor már minden apró zavaró részlet ellenére be kellett ismernem: kellemesen mély hangversenyt volt módom élvezni, olyat, amely illett a környezethez, a borhoz és pogácsához és az augusztusi délután hosszú árnyékú napsütéséhez. Legközelebb talán majd a hátsóbb sorokban foglalok helyet. És nem hagyom ki – idő híján – a kastély fő ékességét: az évszázados gesztenye- és platánfáktól pompás kertet.