SZABÓ RÉKA DOROTTYA: Szerintem a három Urbán András-rendezés összehasonlítása elkerülhetetlen, hiszen három teljesen különböző előadást láthattunk. Aztán a Ki játssza Sonja Savić-ot (r. Urbán András), a Marlene Dietrich: a vádirat öt pontja (r. Haris Pašović), illetve a Mandićcirkusz (r. Bojan Jablanovec) tematikailag hasonló előadások, különböző eszközökkel, de tulajdonképpen mind valamilyen életrajzot ismertetnek. Formailag talán a Sonja Savić és a Dietrich, valamint a Mandićcirkusz és a Hős 4.0 – business as usual (r. Vito Weis, Uroš Kaurin) voltak hasonlók. A Sonja Savić és a Dietrich között a legnagyobb eltérés szerintem az volt, hogy az előbbi valójában megnyitotta a Savić-életművet, és univerzalizálta azt. Nem egy konkrét életrajz bemutatása volt az előadás célja, hanem azon keresztül szólt például az identitáskeresés, az elnyomás és az önmegvalósítás problémáiról. Ezzel szemben a Dietrich szigorúan egy konkrét életútra fókuszált.

PROICS LILLA: Aha. És neked melyik mondott többet egyébként?

SZRD: A Dietrich bizonyos szempontból pontosabb volt szerintem. Talán éppen azért gondolom így, mert tematikailag sokkal inkább le volt szűkítve, mint a Savić. Többnyire egyszerű, bevált eszközökkel – és itt most eltekintek a háttérben vetített AI-képektől, arról majd később – bemutatott egy egyszerű, lineáris történetet. Mint egy mesemondás. Tény, hogy ennél többet nem adott, de igazából az előadás nem is vállalkozott ennél többre. A Savić kapcsán azt éreztem, hogy ilyen előadást én már láttam. A forma az, amivel személyes problémám volt: a mikrofonba üvöltés, az agitatív szövegek és a nagyon sok ismétlés nem fogott meg. Ettől függetlenül maga a koncepció, az életrajz “felnyitása” működött. Kontextusba helyezte, értelmezte az életrajzot, nem csak felmondta azt. Valójában tartalmilag és formailag is többet adott, az más kérdés, hogy számomra ezek az eszközök mennyire váltak be. Az biztos, hogy a három rendezés közül ez volt a legurbánosabb.

PL: Jó, bontsuk ki ezt egy kicsit. Mi a baj? Az, hogy önismétlő? Netán, hogy ez az eszköz túl primer? Amikor azt mondod, ezt már láttad sokszor, ezért unod – nyilván így is van, de ez önmagában egy technikai állítás, mert én is láttam sokszor, mégis kedvelem. Ráadásul van, aki nem látta sokszor. Vagy van sok rendező, aki tulajdonképpen egész életében ugyanazokat az eszközöket használja, és a sikerei visszaigazolják. Szóval, nézzük meg, neked hogyan problémás ez az “én ezt már láttam”?

Jelenet A hallgatás poétikája című előadásból

SZRD: Úgy, hogy egy idő után immunissá válok rá. És igen, azt mondanám, hogy önismétlő, a mikrofonba ordítás legalábbis biztosan. Hasonló funkciója van a folyamatos dobolásnak is, viszont az jobban működik, aláhúzza, kihangosítja a színészek szövegét. Mindezek ellenére szerintem az önismétlés jobban működik ebben a rendezésben, mint A hallgatás poétikájában.

PL: Értem. Akkor megpróbálom elmondani, én miért nem unom az elejétől végéig mikrofonba ordítást. Szeretem, mert erőt mutat a maga nyersességében, ugyanakkor mindig van egy másik jelentése is azzal, amit szimbolizál. Például a düh vagy a nyilvánossághoz való viszony kerül más és más kontextusba. És mivel elemi erejű, élettani hatást ér el, különféleképpen dekonstruálja a tartalmat, ebben az esetben például kiemel valamit az életrajzból, amivel aztán bombázza a közönséget. Ez nem valami kellemes. Sok erőtlen színházat láttam már, langyos félhomályban küzdve az elalvás ellen. Én sokadszorra is szeretem látni ezt a szenvedélyt, amit Urbán András átnyom alighanem mindegyik alkotótársára, akivel dolgozik. Ezt mindhárom, általa rendezett előadásban láttam.

SZRD: Valójában akkor mégiscsak ugyanaz a funkciója a mikrofonnak – a kiemelés.

PL: Szerintem nem. Ebben a történetben például, hogy a híressé vált színésznő hogyan boldogult, majd hogyan csúszott ki a lehetőségből, azt egy mikrofon másképp szimbolizálja, amit emlegetsz, a dobbal együtt, ami közben visszaszámolja a hátralévő idejét, mint amikor Marx-szakaszokat üvöltenek a társadalom működésének szabályszerűségeiről. Tehát ilyen értelemben állítom, hogy egy színházi térben a mikrofonnak mindig van más funkciója, mint ahogy a mindig középhangon beszélésnek is van, minden előadás egészében.

SZRD: Igen, igen, így értem.

PL: Akkor most talán menjünk azzal, ahogy felütötted a beszélgetést, hogy nézzük meg a három Urbán-előadást. A hallgatás poétikája.

SZRD: Az elgondolás, hogy minden mozdulat ki van hangosítva, szerintem nagyon izgalmas. Azok a részek tetszettek a legjobban, amik – idézőjelbe téve – nem voltak szándékosak. Például a lépések, a test különböző mozdulatainak zaja. Az olyan hangok, amik a színházban valójában mindig megtörténnek, de ritkán kerülnek középpontba. Ezen kívül az apró, finom cselekvéseket tartottam rendkívül érdekesnek és szépnek, a gombok és a gyöngyök levágását, a kartonnal való együttmozgást. Egészen más jellegű hang ezekkel szemben az a kitörő, hosszú üvöltés, ami többször is visszatért az előadás során. Ezt az állandó ismétlést indokolatlannak és céltalannak tartom – már amennyire egyáltalán indokoltságról és bárminemű célról beszélhetünk az előadás kapcsán. Nem látom ezeknek az ismétlődő jeleneteknek a tétjét, sokkal nagyobb jelentősége lenne egy egyszeri, jól időzített ordításnak. Szerintem ennek az előadásnak a legvége volt a legszebb része. Amikor négy iszonyatosan fáradt és izzadt test állt a színpadon, végig követtem, hogy eddig mit csináltak, és tudom, hogy ilyenkor az ember legszívesebben egyből meginna egy liter vizet, ezzel szemben ők kétdecis műanyagpohárból kezdték el lassan, óvatosan kortyolgatni. Ennek valóban volt tétje.

PL: Te gondolkodtál azon közben, hogy akkor most mi történik ebben, vagy hogy miről szól ez az egész? Vagy egyáltalán hogyan kell ezt nézni?

SZRD: Én igazából nem vártam el, hogy ez az előadás bármit is közvetítsen felém. Elvárásaim, előfeltevéseim ennek ellenére voltak, sejtettem, hogy mi vár rám, és ez be is teljesült. Engedtem, hogy hassanak rám a történések. Tulajdonképpen inkább mondanám A hallgatás poétikáját performansznak, mint színházi előadásnak.

PL: Aha, és neked milyen volt ennek a világa? Hogyan, mivel jöttél ki?

SZRD: Az előadás valójában kísérlet lehetett arra, hogy a hétköznapi dolgok hangzását teátrális keretek közé emelje. Pontosabban: a színészek hétköznapi eszközökkel nem hétköznapi cselekvéseket végeztek a színpadon. A kísérlet működött, láttam és hallottam érdekes dolgokat, de nem voltak rám jelentős hatással.

PL: Én a színészek játékosságára kezdtem figyelni, amikor végre sikerült elengedni azt az intellektuális erőlködést, hogy akkor ez mi, és menet közben attól is el tudtam távolodni, hogy ez egy rendezői koncepció. Itt kevésbé éreztem a rendezőt, és a színészeknek mintha ehhez személyesen is több közük lett volna. Ugyanakkor az egész egy ötletre lett felhúzva, hogy akkor minden ki van hangosítva, amitől aztán olyasmit kell csinálni egy idő után, hogy elég érdekes legyen. Ez az előadás azzal is szembesít, hogyan tudok kapcsolódni, hogyan vagyok jó néző. 

SZRD: Igen, tényleg azt láttam a színészeken, hogy egész lényükkel dolgoznak. Ezért is emeltem ki az utolsó, vízivós jelenetet. Ott szembesültem azzal, hogy igen, ezek valós és fáradt emberek, testek.

Verebes Andrea A hallgatás poétikája című előadásban

PL: Te láttál különbséget itt a színészek között? Neked ki hozott meglepőt, mondjuk?

SZRD: Meglepőnek nem mondanám, de én Verebes Andreát emelném ki.

PL: Én is!

SZRD: Rajta és általa éreztem azt – és egyébként pont az ordítós epizódokban -, hogy itt most történik valami. És hogy ez tényleg egy performansz.

PL: Én is leginkább Andit néztem, mert olyan bizonyossága volt ebben az egészben, ami a többi remek kollégája mellől is kitűnt. Korábban szoktam látni rajta valami félelmet, amit idővel mindig megoldott vagy legyőzött, és ennek most nyomát se láttam. Egy színházi értelemben megerősödött, felbátorodott, jó kisugárzású, eszközeiben gazdag, immár bármire képes színésznőt láttam. Pedig mégiscsak nehezebb helyzetben volt azzal, hogy egy idő után félmeztelenül játszott. Nekem azzal mindig van bajom, hogy a női testet miért használja még mindig másképp a színház, ráerősítve az ósdi és káros tradíciókra, de ő annyira meggyőző volt, hogy elengedtem ezt. Neked tehát a harsányabb részek nem hiányoztak, azt mondod.

SZRD: Nem az, hogy nem hiányoztak, mert szükségesek ahhoz, hogy egyensúly teremjen. Inkább azt mondanám, hogy túl sok volt. Egy bizonyos pont után már feleslegesnek, kicsit hatásvadásznak éltem meg ezeket az üvöltéseket, remegéseket.

PL: Jó, ezen én is gondolkodtam, próbáltam dekódolni, aztán az jutott eszembe, olyan ez az egész, mint egy színpadi versmondás, ami időnként több a kelleténél. Lépjünk tovább a fesztivál harmadik Urbán-rendezésére.

Jelenet a Tóték című előadásból

SZRD: A Tótékról először nem is tudtam, mit gondoljak. Meglepő volt, nem számítottam rá, hogy a Desirén Urbán András rendezésében ilyen előadást is láthatok. A minimális változtatásokat és interpretációs adalékokat leszámítva tulajdonképpen Örkény István Tótékját láttuk a színpadon, bosnyák nyelven. Ennyi. Te mit gondolsz róla?

PL: Amikor megláttam a díszletet, majdnem lefordultam a székről. Gondolkodtam, csak szándékosan lehet ennyire ronda, de nem sikerült az okára rájönnöm. A jelmezek pedig mintha két másik előadásból lettek volna. A színészek azonban kiragyogtak a látványból. Felvillanyozó volt, hogy nézem a Tótékat, és egyáltalán nem zavar, hogy nem értem a szöveget. Úgy találtam, hogy az őrnagy a balkáni háborúból jött, a többiek pedig a második világháborúból, de ez csak egy érzet volt, lehet, elvéreznék azon, ha ezt bizonyítanom kellene. Nem tudtam rákapcsolódni, miközben a színészek felhívták magukra a figyelmet.

SZRD: Azon gondolkodtam, hogy vajon szándékosan vontatott-e ennyire az egész. Érdekes az előadás időkezelése, nagyjából a feléig iszonyatosan lassúnak és vontatottnak éreztem a történéseket, unatkoztam. Sokszor éreztem én is azt, hogy na, történjen már valami. Aztán egyszer csak elkezdtek történni a dolgok. Az első felével kapcsolatban arra a következtetésre jutottam, hogy ez minden bizonnyal szándékos. Igazából az egész dobozolás erről szól. Tényleg nem történik semmi, csak ez a kényszercselekvés. Ilyen szempontból remekül illeszkedik ehhez a fojtogató, vidéki légkörhöz a fojtogató időkezelés.

PL: Erősen baljóslatú az egész, és talán ez is volt az előadás szándéka, hogy unatkozzunk, aztán a végén ránk omlik még az a nyomorult vacakság is, amiben vagyunk. De ez a meglepetés-dramaturgia, bármelyik ponton is áll össze, minden magyarnak ismert. Ez csak egyszer működik.

SZRD: Nagyon fontos, hogy nem nekünk készült ez az előadás. Ismerve a cselekményt és a rendezőt, én arra vártam, hogy egy ponton kitörjön a káosz, legyen valami radikális tartalmi vagy formai fordulat, de ez nem történt meg. Lehet, hogy akik nem ismerik a sztorit, azok számára nagyon is működik ez így.

PL: Ahogy most mondod, beugrott, hogy András említette, hogy őt erre kérték fel. Egyébként megnéztem, ez egy világszerte máig sokat játszott darab.

SZRD: És ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezik-e valakinek szóló előadás. Elfogadható-e, hogy egy előadás csak egy adott közönség számára működjön, főleg ilyen helyzetben, amikor az előadásnak legfontosabb komponense egy megírt cselekmény. Szerintem az nem mentség, hogy a sztori a célközönség számára ismeretlen.

PL: Bevallom, én ezt soha nem kedveltem, szemben Örkény prózájával, mert nekem elrontja a Tótékat, hogy már akkor tudom, mi lesz, amikor még el sem kezdődött.

Marko Mandić a Mandićcirkusz című előadásban

SZRD: Igen, de mindig el lehet rugaszkodni a leírtaktól. Mondjuk nekem a délszláv háborús jelentésréteg nem jutott eszembe, pedig teljesen logikus. Lépjünk tovább. A Mandićcirkusz Marko Mandić egyfajta önéletrajzi munkája az elmúlt tíz évről, annak a több, mint kilencven előadásnak a kivonata, amiken az utóbbi tíz évben dolgozott. Arra próbáltam rájönni, hogy a falra maximum néhány percig vetített, váltakozó előadáscímek és Mandić cselekvései között van-e bármilyen összefüggés. Igaz, hogy nem láttam ezt a kilencven előadást, de azért többnyire olyan közismert címek merültek fel, mint a Hamlet, a Sirály, az Antigoné vagy éppen a Trainspotting. Ezeket a címeket és a hozzájuk társuló asszociációkat próbáltam szinkronizálni azokkal a dolgokkal, amiket Mandić a vetítésük alatt cselekedett és mondott. A két sík teljesen összhangban volt, még ha elsőre úgy is tűnt, semmi közük egymáshoz. Zseniálisnak tartom ezt a dramaturgiát. Egyszer sem éreztem törést, pedig Mandić valójában egy kétórás monológot mondott el több, mint kilencven figura szemszögéből. És mégis, mintha minden egyes gondolat Marko Mandićé lenne.

PL: Teljesen egyetértek. Képzeld, két nap múlva jöttem rá, izomlázam lett ettől az előadástól. Ültem és az izmaim észrevétlen megfeszültek, de akkor nem tűnt fel, mert rengeteg gondolkodnivalót adott. Ahogy mondod, micsoda szellemi teljesítményt láttunk, és kapaszkodtunk, hogy kövessük.

SZRD: Igen, ez egy minden szempontból nagyon-nagyon színes és sokrétű produkció, talán ezt mondanám az általam megnézett előadások közül dramaturgiailag a leginkább kidolgozottnak. Meg talán ennek volt a legnagyobb vállalása. És mindezeken felül az is brutális volt, amit a testével művelt.

PL: Igen, rendkívüli erővel mutatta meg azt a színes, gazdag szakmai múltat, miközben láttatta a kínlódást is, azt, hogy mennyire nehéz újra és újra úgy nekimenni valaminek, hogy az igaz legyen. Nekem ez a Hős 4.0-hoz volt fogható. Esztétikájában is és problémafelvetésében is, de Mandić talán személyesebbre vette. 

SZRD: Igen. Más energiákkal dolgozott a Mandićcirkusz, mással a Hős. De nagyon hasonló a vállalás. Mindkettőnek az a vállalása, hogy minden ott legyen a színpadon.

PL: Nekem a Hős 4.0 elsősorban filozofikus volt. Nem filozofálgató, hanem konkrétan. Nem vagyok kompetens, de talán a modern szabadságfogalommal foglalkoztak, a színházat mint eszközt használva. És afféle kikacsintás volt, ahogy az előadás elején azt kérdezte Uroš az ajtó mögött várakozó Vitótól, látod-e, hogy hogyan táncolok, aki azt felelte, nem, de az árnyékodat láttam. Továbbá igazat mondtak, a Hős korábbi verzióiban is mindannyiszor azzal foglalkoztak, hogy hogyan csinálnak színházat. Mi történik egy előadáson, hogyan, miből van a színház. A Mandićcirkusz ugyancsak szólt az időről. Valami elmúlt dolognak az időből való előhúzása reflektív alkotói módon. A két Hős pedig direkt módon emlegette az időt, ami hol nem telik, hol meg fogy. Vagy ahogy azt mondták, ugyanazt az előadást csináljuk – aminek rengeteg jelentése van, illetve több mindenre rá is kérdez.

SZRD: Igen, és a Hős esetében a forma és a tartalom között van egy olyan feszültség, ami az egészet működteti. Ez a Mandićcirkuszban nincs meg, ott ez a kettő össze van hangolva.

PL: Igen, a Hős mindenekelőtt a kontrasztossággal játszik. Minél inkább fókuszál egy dilemmára, annál jobban hahotázunk, mert közben azzal nevettetnek minket, hogy áttolják nekünk is a feladatot. Engem talán ez az, ami jobban lázba hozott, vagy mint nézőt, jobban megmozgatott. De nem is akarnám összemérni, hiszen Mandićtól lett izomlázam. Itt aktívan kellett részt vennem, például Vito rám tette a frászt azzal, hogy elhitette (gyanítom, nemcsak velem), hogy lehet, ki kell menni a színpadra. Pedig a világ legszelídebb embere. Rámutattak arra is, nehéz ilyen beszari közönségnek színházat csinálni. Én ezt az előadást sokszor meg tudnám nézni.

Jelenet a Hero 4.0 című előadásból

SZRD: Egyébként nekem a Hős okozott fizikai fájdalmat, az állandó, kényszeres mosolygás és nevetés. Pedig annyira bugyuta humorral dolgozott az előadás, sokszor meg is lepődtem magamon, hogy miken nevetek, de hát valóban vicces volt. Ilyen szempontból is nagyon jól ki volt találva.

PL: Most megint láttam azt, amiért nagyon szeretem nézni őket, ahogy ez a két ember egymáshoz viszonyul. Tudom, hogy ez színház, de világosan átjön, hogyan csinálják: van egy markáns különbözőségük, meglehet, abban is, ahogy a világról gondolkodnak, de kíváncsiak egymásra. Ebből dolgoznak.

SZRD: Igen, ezzel egyet tudok érteni. Talán azt mondanám, hogy a Mandić sokkal személyesebben, zártabban foglalkozott az idővel. Vitóék valahogy általánosabban ragadták ezt meg, az idő és a színház viszonyán keresztül. Az előadás legelején tulajdonképpen a közönség idejét húzták, és ezt ki is mondták. Mandić ezzel szemben sokkal intimebb, szubjektívebb időt teremtett. Ott ő volt és az idő, a Hősben pedig mi voltunk és az idő.

PL: Ez szép. Az jutott eszembe, ahogy egymás mellé tettük a két előadást, hogy ha ketten vannak színpadon, az kevésbé drámai, mintha valaki egyedül van. 

SZRD: Most jut eszembe, hogy mindkét előadás alatt olyan érzésem volt, mintha nem lenne előre megírt szöveg. Néha elengedtem a fordítás olvasását, és próbáltam a szlovén szövegre koncentrálni, mert így nekem sokkal valóságosabb volt. Mintha ott, helyben született volna meg az egész.

Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka az Oxigén című előadásban. Fotók: Molnár Edvárd. A képek forrása: Desiré Central Station Festival

PL: Egyetértek. Oxigén (r. Pálffy Tibor). Neked mi volt a viszonyod ehhez?

SZRD: Először azt gondoltam, hogy hú, de jó, végre valami új forma, végre valami friss dolog történik. Aztán csalódtam. Ez a történet, amit a két színész, Korodi Janka és Kónya-Ütő Bence elmesélt, nagyon felszínes volt és bugyuta. A koncepció izgalmas, hogy egy sztorit építeni a Tízparancsolat pontjainak megszegésére, de ez a történet nem működött. Kár érte, mert a forma tényleg lenyűgöző volt. A színészek ott helyben keverték a zenét és a vizuális effekteket, ami szerintem nagyon izgalmas színházi megoldás.

PL: Viripajev sztárszerző, de középszerű, nekem Hararit juttatja eszembe. Közben meg értem, hogy azért felkapott, mert olyan, mintha valamit nagyon megfogna. De számtalanszor blöfföl azzal, hogy a dramaturgiai érzékével tudja, minek kell jönnie, mi az, ami érdekelni fogja a közönséget. Azon pedig különösen bosszankodtam, hogy szépen esztétizálva elmondják, vagy vagány egzotikumként tüntetik fel, hogy valaki agyoncsapja a feleségét – ami az előadókat illeti, “csak” nem reflektáltak az író által megírtakra.

SZRD: Mondjuk, az lehet, hogy izgalmasabb koncepció lenne, ha a Tízparancsolat megszegése mentén az alkotók maguk állítanak össze egy “történetet” vagy kollázst. A Bűn és bűnhődés szövegének kivetítése szerintem egészen jó ötlet volt, ennek mintájára tovább lehetne gondolni minden pontot.

PL: Pedig ez a két színész a keverők mögött állva mindent eljátszik azzal, hogy semmit nem játszik, és tud élőben keverni. Ez a forma ellenállhatatlan volt. Ha valami jó alapanyagot fogtak volna, táncra perdülök. Persze így is imádtam őket nézni. Aztán arra gondoltam, hogy ennek az előadásnak a világát mégiscsak Viripajev indította el, és akkor azt is értem, hogy megszerették. Az nyilván nem reális elvárás, hogy dobták volna el menet közben és kerestek volna a helyére más anyagot. Meg kell jegyeznem, Viripajev jelenleg is a putyini bíróságok ítélete alapján körözött személy. Mélységesen rokonszenvezek vele, és csodálom a kivételes bátorságát.

SZRD: A két színész dinamikája egyébként ilyen szempontból párhuzamba állítható a Hős színészpárosáéval, mindkét előadásban azt láthattuk, hogy remekül dolgoznak közösen.

PL: Igen. Amit a két alkotó ott zenében csinált, az fantasztikus volt. Nyilván megvoltak az alapok, meg úgy össze volt rakva, de megvolt a spontaneitása is az egésznek. Csodás, hogy végre a DJ kultúra is végre bekerült a színházba, mert ennek a közegnek a gazdag és kreatív világa a legélőbb – amit nyilván értelmetlen lenne szembeállítani a hangszeres zenével. És akkor több szálon is visszaértünk a Dietrich-hez.

SZRD: Te mit gondolsz róla?

PL: Ledobott.

SZRD: Ezeket a háttérben vetített, AI-generálta képeket én nem tudtam értelmezni.

PL: Agyonvágta az egészet. Ahogy mondtad, az előadás életrajzi anyaggal dolgozott, dokumentumokból. És akkor az arcunkba tolták ezt az igénytelen, helyenként brutálisan rossz ízlésű képanyagot, ami illusztrálni igyekezett az előadást.

SZRD: Borzalmasan nézett ki. A Dietrichet alakító színésznő (Mirjana Karanović) egyébként szerintem jól csinálta a dolgát, mondhatjuk azt is, hogy igazából ez egy monodráma. A másik három színész teljesen felesleges volt, a kérdéseik nélkül is remekül, zökkenőmentesen, sőt talán jobban is zajlottak volna az események.

PL: Pontosan. Oda lettek téve, szegények, alig volt dolguk, ezért óhatatlanul kívül is kerültek az egészen.

SZRD: Igen, én megfigyeltem a három színészt, mikor nem voltak megvilágítva. Unatkoztak, majdhogynem ásítoztak. Ez nevetséges volt.

PL: A Dietrichet játszó színésznő pedig elénekelte a dalokat, de az éneklésről sem volt gondolva semmi, úgyhogy ő leginkább utánzat volt. És ami ennél is problémásabb volt, a szerepe sem volt kitalálva. Valahogy felmondták a történeteket.

SZRD: Igaz, hogy nem színház, de szerintem érdemes szót ejtenünk Boris Bakal Vitić Táncol című filmjéről is. Mit gondolsz róla?

PL: Felkavaró volt a film, amiről menet közben derült ki a részvételisége. Örülök, hogy láttam, különleges élmény volt, adott gondolkodnivalót térhasználatról, lakóközösségről, egyáltalán engedett ránézni, milyen volt a társasház mint intézmény évtizedekkel ezelőtt, abban a reményre okot adó időszakban, és annak emberléptékűsége.

SZRD: Egyetértek. És a beszélgetés is nagyon jó volt utána. Én nem ismertem a rendező munkásságát, de ezek a projektek nagyon izgalmasak. A vetítésből számomra nem derült ki, hogy maga a film valójában egy ilyen nagyszabású projekt dokumentációja. Lehet, hogy erről maradtunk le az elején.