Meglehetősen zavarban vagyok Olga Peretyatko koncertje után. Őt hallgatva nem ver le a víz, nem kapaszkodom a székbe, nem érint meg úgy a dal, nem érzem a megismételhetetlenséget, mint azoknál, akikhez évek óta hasonlítgatják – például a fiatal Anna Netrebkónál. De mikor belekezd a Je veux vivre kezdetű Gounod-áriába a Rómeó és Júliából, elgondolkodom, hogy végül is mi számít: mennyit nyomhat a latba az attraktív külső, a primadonnai megjelenés, kisugárzás? Ne is tagadjuk, hogy sokat, máskülönben mit is kezdenénk azzal a műfajjal, amely mamutméretei, több évszázadnyi hagyományai ellenére fénykorában mégiscsak popzene volt, annak minden jellegzetességével. Emlékezzünk, hogy Verdi éppúgy félt attól, hogy idő előtt kiszivárog egy-egy slágerdallama, ahogy a spoilerektől fél most egy filmes óriáscég, vagy hogy egy olyan remekmű, mint a Pillangókisasszony ama triviális botrány miatt bukhatott meg a premieren, hogy a címszereplő Rosina Storchio és az est karmestere, Arturo Toscanini összeszűrte egymással a levet. Callasnál, ha volt is vele legalábbis egyenrangú pályatársa, Tebaldi, Sutherland, Price, a legendagyártásnak végül éppoly fontos alapanyaga lett a regényes életrajz, mint a hang. S ha van zeneművész, akinél nem elhanyagolható a megjelenés, a kisugárzás, a szexepil, hát akkor az csak a szoprán lehet.
Olga Peretyatko |
Olga Peretyatko primadonnai alkat, ehhez kétség nem fér. 1980-ban született, hamar jó helyre került, a Mariinszkij gyerekkórusába. Hamburgban tanult, és második díjat nyert Domingo Operalia-versenyén 2007-ben, azóta pedig bemutatkozott Pesaróban, Lyonban, Palermóban, Velencében, Salzburgban és Bécsben, de a New York-i Metropolitanben is.
Több mint féltucat lemeze jelent meg, amely egytől egyig kedvező kritikákat kapott, a 2017-es Russian Light pedig ráadásul még egy OPUS Klassik díjat is. Mindezek ismeretében éreztem azt, hogy budapesti koncertjén Olga Peretyatko nincs a legjobb formájában.
Az első műsorrészben vörös ruhában jelenik meg, a szünet után tarka, visszafogott költeményben, még a háta sincsen kivágva, halvány bézs takarja. Pedig épp az ellenkezőjét hallom az énekében. A Non mi dir a Don Giovanniból takarékon szól, Norma cavatinája, a Casta diva sem hangerőben, sem a magas regiszter megmászásában nem átütő, és az igazi feszültségteremtést vibrato helyettesíti. Némely részeknél – például a szöveg nélküli glissandóknál – a zenekar sincs könnyű helyzetben, mert a tempó csúszik.
De Peretyatkónak szerencséje van, mert a Boleyn Anna áriáját a II. felvonásból eladja a színészi játékkal, így még a hang is meggyőz. A Lammermoori Lucia Regnava nel silenzio kezdetű áriáját pedig az énektechnikai problémákkal együtt is áthatotta a fájdalom, az őrületbe forduló főhősnő tragédiája. Mert bár az énekesnő magas hangjai, csúcspontjai nem ideálisak, de a hosszú dallamfrázisokat jól lélegzi végig, és érti, érzi a bel canto karaktert.
Michelangelo Mazza |
Olga Peretyatko a második műsorrészben magabiztosabban és önfeledtebben lépett színpadra. A bájos, melodikus Vocalise-t, Rahmanyinov örökzöldjét lemezre is rögzítette, nem is olyan émelyítő ízzel, mint fiatalabb pályatársa, Aida Garifullina. A művésznő – noha több helyen Rossini-rajongónak vallja magát – talán Verdi zenéjében érezte leginkább otthon magát: Elena Bolerója A szicíliai vecsernyéből könnyed, elegáns fénnyel szólt, a Lo vidi e’l primo palpito kezdetű áriát a Luisa Millerből pedig odaadó taps szakította félbe.
Ezután az ária után történt, hogy az Operaház zenekarának koncertmestere, Kállai Ernő egészen váratlanul ellopta a showt a Thais Meditációjával. Megérdemelten, hiszen hegedűje ösztönös zeneiséggel énekelt, valami olyan hangsúllyal, amit csak félig lehet tanulni. Kár, hogy a teljes zenekarról ez nem mondható el, s így A végzet hatalma és a Thais zenekari részleteit leszámítva a nyitányok alatt – Mozart: Figaro házassága, Bellini: Norma, Rossini: A sevillai borbély – az ember legszívesebben kislisszolt volna a kártyaasztalhoz, ahogy hajdan az olaszok tették. A Vocalise szögletesre darabolt zenekari szövetét hallva meg még messzebb.
A ráadásoknak hála mégis kellemes élménnyel távoztam a koncertről. Arditti Il bacio című dala mellett a Linda di Chamounix (Donizetti) egyik áriája is megszólalt. Belefért egy kis cicázás, bohóság, finom flörtölés is az est karmesterével, Michelangelo Mazzával. Ne legyenek kétségeink, ez is az operához tartozik.