Lőrinc Katalin: A probléma érdekelt. Hogy mit mond a test? Milyen annak, aki kívülről nézi, mit mutat a szakértőnek, a teoretikusnak, s milyen annak, aki benne van? Egyik kérdés szülte a másikat, s az alapkérdés szerteágazó problémakörré nőtt. Próbáltam arra figyelni, hogy a tényekre támaszkodjak, de hitelesen arról tudok beszélni, amit magam is megéltem. Egyszerre vagyok kívül és belül, ami ritka a szakmában. A videómellékletben látható fellépéseim – a klasszikus balettől a legutóbbi szerepeimig haladva – a tánc egyfajta fejlődéstörténetét is megmutatják. A klasszikus balett, amit tanultam, szinte matematikai alapon kialakított, szabálykövető test-technikára épül. A pályám elején számomra is az volt a legfontosabb, hogy mindent tökéletesen csináljak. Hasonló, mint a sport, ahol a teljesítmény számít. Soha nem terveztem tudatosan a jövőt, de egyet biztosan tudtam már a kezdetektől: Csipkerózsika és a hozzá hasonló „bájos” karakterek nem engem fejeznek ki. Azt éreztem, csúnya és boldogtalan vagyok.
Revizor: Ez összefüggött azzal is, hogy abban az időben a balettnek számos megújítója volt, mint például Maurice Béjart, akinél te is tanultál?
 Fotó: Palotai Misi |
LK: A vasfüggöny mögött kevésbé volt érzékelhető ez a fejlődés, bár éppen édesapámnak, Lőrinc Györgynek köszönhetően Béjart a hetvenes években Magyarországra jött betanítani a koreográfiáit. Nagy hatással volt rám, hogy lehet máshogy is táncolni, ugyanakkor Béjart meg a nyugati balett is alapvetően a klasszikus technikát használta. Ő még nem a formanyelvet újította meg, lélektanilag közelítette meg, dramatizálta a táncot. Sokat köszönhetünk neki.
R: Analitikus táncosnak mondod magad, könyved a tested határait vizsgálja. De számos olyan szerepben láttalak, például Gergye Krisztiánnal közös munkátokban, ahol az elképesztően zsigeri táncost látom.
LK: Gergye Krisztiánnal közös előadásunknak egyetlen előre megtervezett mozdulata sem volt, csak egy laza szituációs keretet határoztunk meg. Minden más a pillanatból született meg. Sokat köszönhetek annak, hogy a pályám így alakult: előbb nagyon tudatosan megtanultam a test használatát, aminek a birtokában már nem gondolok arra, milyen mozdulatot kell végeznem. Friss élményem a Duda Éva Társulattal az Utópia című előadás, aminek a nagy része rögzített koreográfia, de azt is használni kell, ami ott és akkor zsigerből jön. Érdekes látni, hogy Duda Éva instrukcióinak köszönhetően hogyan alakul a darab. Mindnyájunknak tudott ötletet adni, hogy mitől lesz az a mozdulat olyan, ugyanakkor épített arra is, hogy a pillanatnyi érzéseinket is belevigyük.
Ami az utamat illeti, az egyes állomások között mindig voltak pici szünetek, ahonnan tudtam összegezni, ami a továbblépésekhez kellett. Az első gyerekem születése után a tanítás került a középpontba, ami új nézőpontot adott. Iszonyú kíváncsi voltam, eljártam különböző kurzusokra, a jógától a pilatesig mindent kipróbáltam. Érdekelt minden, ami a mozgással összefüggött, így alakult át bennem a korábbi kép. A következő nagy fordulópont Horváth Csaba felkérése volt, hogy vegyek részt az Echo című előadásában. A rögzített koreográfiában Csaba ráérezhetett arra, hogy jobban elengedhet, hagyhatja, hogy szabadabban építsem a szerepet. Talán ebből adódott, hogy a következő, A testek felszínének esetleges állapotairól című előadásban rám bízta, hogyan oldom meg a szerepet. Majd eljött a pillanat, amikor ki akartam próbálni, milyen az, amikor nincs előzetes koncepció. Hogy mindezt átéljem, elmentem egy nagyon fiatal társulathoz, a Willany Leo improvizációs társulathoz.
R: Abban az életkorban tértél vissza a színpadra, amikor sokan éppen abbahagyják. Ez a visszatérés valami nagyon újat hozott, ekkor találtad meg a független társulatokat, a nagyon szabadon gondolkodó fiatalokat. Hiányzott a színpad, vagy annyi minden kimaradt, amit ki akartál próbálni?
 Fotó: Jókúti György |
LK: A legfontosabb mozgató a kíváncsiságom volt. Ráadásul megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak olyat csináljak, amit előtte soha. Mindig izgatott a továbblépés, mindig belesodródtam valahogy az újba. Általában a fiatal társulatok találnak meg és kérnek fel. Egyedül az említett Willany Leo volt, ahol én kerestem meg Grecsó Zoltánt. Rettenetesen izgultam.
R: Mert más volt a terep? Vagy annyira mások voltak az elvárások?
LK: Egy zenei improvizációban párbeszéd zajlik a zenészekkel. Az én szerepem is abszolút improvizatív volt. Ráadásul a saját tanítványaimmal együtt táncoltam, ami felelősség is, hiszen akármilyen vacakot nem produkálhatok. A testemnek is kihívás, a váratlanságok nagyon balesetveszélyesek már az én koromban. Csomó rizikó volt és van benne. Ugyanakkor semmit nem erőltetek, ez nálam nem elhatározás kérdése. Ezek történnek, megtörténnek.
R: Szüleid révén a klasszikus balettba születtél bele. Mindketten táncosok, balettmesterek voltak, édesapád egy időben az Operaház balettigazgatója volt. Mit szóltak a pályád alakulásához?
LK: Ők Szentpál Olga mozgásművészeti iskolájában tanultak, s amikor azt betiltották, maradt a klasszikus balett. De erről keveset beszéltek. Mint ahogy kevés szó esett arról is, hogyan élték túl a holokausztot. Nem nagyon örültek, hogy én is balettal akarok foglalkozni. Apám még próbálkozott, bevitt egy órájára, amit végigüvöltött, hogy elvegye a kedvemet. De semmi nem tudott eltántorítani. Viszont tizenhat évesen rájöttem, hogy a tánc nekem nem azt jelenti, amit addig tanultam. A hetvenes évek közepén már a vasfüggöny mögé is eljöhettek fantasztikus, egészen más társulatok.
R: Mit jelent neked a mozdulat, a „tánc”? Hogyan definiálod?
LK: A könyvemnek is az a kiindulópontja, hogy mit tud a test: hogyan tud párbeszédet kialakítani a nézőjével? Az érdekel, hogy a társadalmon belül mit tudunk elérni a mozdulattal. A mozdulat önismeret, terápia is. Önmagamon tapasztaltam meg először, hogy a mozdulattal az állapotváltozásokat is befolyásolhatjuk. A test fontos jelzést is ad, harmóniában kell lenni vele. Ezt a tanításba is beépítettem.
R: A tanítás mennyiben tükröződik vissza a szerepeidben?
 Fotó: Szabó Béla |
LK: Minél többet tanít az ember, annál jobban táncol. Mert beépítem azokat a kérdéseket, amiket én soha nem tettem fel. Egy izgalmas kérdés felfordíthat mindent, amit addig gondoltam. Ez oda-vissza hat: például azt, hogyan használom az improvizációban szerzett tapasztalataimat, visszaforgatom a tanításba. És működik.
R: A mozgásművészet óriási változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben, s hatással van minden színpadi művészetre. Gazdag most a formanyelv, tágak a határok.
LK: Ez nem csak a táncra jellemző, a fúzió hatását érzékeljük mindenben. Nagyobb lett a választék, megnőtt a vizualitás szerepe. Talán a szélsőségek is jellemzőbbek lettek. Kérdés, hova, meddig lehet ezt még fokozni. Elképzelhető, hogy megtörténik egy visszakoncentrálódás. A táncon belül is rengeteg irányzat él, a balettben megjelent egy erős technicizálódás, ugyanakkor a formanyelve a végsőkig lett szétfeszítve, a filozófiájától jó értelemben fosztódott meg. Ma a társulatvezető alkotók nem abban különböznek egymástól, hogy más stílusban dolgoznak, hanem abban, hogy ki milyen arányban keveri a legkülönbözőbb dolgokat. Én abban hiszek, hogy nyitottnak és képlékenynek kell lennünk. Nem technikákat, képességeket kell kidolgozni.
R: Mi az, amiben ma szívesen dolgozol?
LK: Mindenben, ami érdekel. Mindenben, amire időm van. Attól már nem félek, hogy nem fogom tudni abbahagyni. Felkészültem rá, ahogy arra is, hogy az élet is váratlanul abbamaradhat. Annyi szépet és jót éltem, nem maradna hiányérzetem.