Richard Goode (1943) régi, jó ismerőse a budapesti közönségnek: hallhattuk már versenyművekben, több szólóestjén is jelen lehettünk, Fischer Iván és a Fesztiválzenekar kíséretével felvételt készített Beethoven összes zongoraversenyéből, sőt legutóbb, az előző évad végén, a Zeneakadémián kamaramuzsikusi minőségében is bemutatkozott: szonátaesten, Baráti Kristóf partnereként. Ennyi találkozás bőven elegendő volt ahhoz, hogy kirajzolódjék előttünk muzsikusi személyiségének portréja. Goode e sorok írójának megfigyelése szerint elmélyült, gondolkodó zongorista, olyan művész, aki nem feltétlenül a technikai kivitelezés felől közelít egy mű lényegéhez, inkább a zenei összefüggésekre figyel. Eddig többnyire arányos, érzékeny, kifinomult előadásokat hallottunk tőle – de meg kell vallani, ezek általában nem voltak átütő erejűek, túlzás volna bármelyiket is katartikusnak nevezni. Ugyanakkor bizonyos tisztes, elismerésre méltón egyenletes hangszeres színvonal mindegyiket jellemezte.
Richard Goode |
Most a Zeneakadémián lépett fel, műsorának első részében Bach-művek (Olasz koncert, BWV 971; két prelúdium és fúga a Wohltemperiertes Klavier II. kötetéből – F-dúr, g-moll, BWV 880, 885; Tizenöt háromszólamú invenció, BWV 787–801), a szünet után Chopin-kompozíciók (Esz-dúr noktürn, op. 55/2; c-moll noktürn, op. 48/1; Négy mazurka, op. 24; Asz-dúr ballada, op. 47; cisz-moll noktürn, op. 27/1; E-dúr noktürn, op. 62/2; Asz-dúr polonéz-fantázia, op. 61) szólaltak meg. A koncert különös, felemás tapasztalatokat hozott: míg az első rész produkciói után a kritikusban rendre hiányérzet maradt, addig a második félidő tolmácsolásait sokkal kellemesebb érzés volt hallgatni.
Goode Bach-játékát ezen az estén egységesen jellemezte a ritmus problematikus értelmezése. A ritmika a barokkban általánosságban, az intellektuális Bach művészetében azonban kiváltképp fontos összetevő, hiszen ez a polifon szerkezet váza, ez az a kompozíciós alkotóelem, amely segít tisztán áttekinteni az ellenpontos mozgások rácsszerkezetét. Goode előadásában azonban a bachi ritmika, függetlenül attól, hogy az Olasz koncertet, a prelúdiumokat és fúgákat vagy éppen az invenciókat hallottuk, tartás nélküli képlékenységet mutatott, összeesett. Nem tévesztendő össze ez a jelenség a barokkban oly üdvös „lélegző játékkal” vagy a „notes inégales” szintén fontos és a stílusban magától értődő konvenciójával. Nem, ezúttal sokkal inkább valami gondatlan felületesség uralkodott el a tételek ritmikai lüktetésén, s mindehhez csatlakozott, a hatást tovább rontva, az egyenletes tempóérzet hiánya: mintha Richard Goode kissé közönyösen és sietősen „túl akarna esni” a darabokon, újra és újra gyorsított, s ettől az előadások többsége elveszítette jelentőségét, megszólító erejét. Olyan hangulat keletkezett a teremben, mintha valaki az övéi körében, kedvtelésből zongorázgatna, régen játszott zenéket elevenítve fel, kissé esetlegesen és pongyolán – hiszen családi körben így is lehet.