Utóbbit Serafini sem szereti nagyon átsütve, ezt a Kódex Seraphinianus rengeteg ábrája bizonyítja. Ami pedig a majdnem megmagyarázható dolgok iránti érdeklődését illeti, arra a kódex maga a reprezentatív bizonyíték. Nekem megvan ez a könyv. Nem menőzésből mondom – egyszer karácsonyra kaptam, azóta rengeteget forgattam – messze a legkülönlegesebb tárgyam, amivel valaha rendelkeztem. Luigi Serafini ugyanis egy másik, elképzelt világ kódexét alkotta meg, amelyben külön fejezetek mesélnek például a növény- és az állatvilágról, a fizikáról, a kémiáról, az emberi anatómiáról, a nyelvről, a történelemről és a civilizációról. Olyan világ ez, amelynek a szabályai merőben eltérnek a miénktől, ám mégis sok a kettő közötti hasonlóság. Serafini képekkel mutatja meg nekünk az ismeretlent, ám ahhoz, hogy az ismeretlenhez bármiféle közünk lehessen, muszáj meglátnunk benne az ismerőset. Így a könyv egy struktúrába rendezett asszociatív képfolyam, amely minket is újabb és újabb asszociációkra ösztönöz. És ettől igazán különleges alkotás ez: nem lehet kétszer kinyitni úgy a kódexet, hogy ne jusson eszünkbe róla valami egészen új dolog, folyamatos mozgásban tartja fantáziánkat.

 

Amit a komplexitása és játékossága mellett még külön imádok Serafini művében, az a humor. A képeken rengeteg a finom vicc, amelyeknek egy része éppen a túlzott részletgazdagságból ered. Erre jó példák a szivárványlények. Az egyik oldalon van egy szemléltető ábra egy lyukakkal teli szivárványról (amelyről később kiderül, egy emberek által készített szerkezet segítségével kerül az égre). Körülötte a legkülönbözőbb formájú, apró színes lények röpködnek. A vicces pedig az, hogy a hitelesség kedvéért ezekből a lényekből Serafini lerajzol 122 darabot, és ezzel másfél oldalt tölt ki a hatalmas kódexlapokból. Aztán ott van az emberi anatómia rész, ahol a fogakról, különböző színes protézisekről készít ábrákat, és rajzol egy játékkosárpályát, ami egy csocsóasztalhoz hasonlít kissé, és ami arra szolgál, hogy a gyerekek kihullott tejfogaikat a megfelelő helyről, bele tudják köpni az ellenség kosárpalánkjába. Nagy kedvencem a neten is sokat keringő képsorozat is, ami az emberi szexualitásról szól. Egy szeretkező pár lassan krokodillá változik egy ágyon. Külön humoros ebben, hogy míg a metamorfózis folyamatáról hat kép készül, négyet láthatunk mellette arról, hogy a krokodil hogyan mászik szép lassan le az ágyról.

 

Rengeteg a kódexben a szöveg, de egy kukkot sem értünk belőle, hiszen a betűket a kitalált másik világ nyelvén írta Serafini. Állítólag az oldalszámozás a huszonegyes számrendszerben értelmezhető, és izgatott nyelvészek valamint önjelölt hobbinyelvészek a könyv 1981-es megjelenése óta időről időre nekifutnak a nagy mennyiségű folyószöveg megfejtésének is. Nem tudok nagyobb butaságot elképzelni ennél, és erre több okom is van. Az egyik, hogy maga Serafini nyilatkozta, automatikus írással készítette a szövegeket, és célja az volt velük, hogy úgy láttasson felnőttekkel egy könyvet, ahogyan a még olvasni nem tudó gyerekek nézegetik a világ összes könyvét – lényegében a Gutenberg-galaxis vizuális esztétikáját akarta megmutatni, a betűk értelemtől megfosztott képi megjelenését, annak élvezhetőségét vagy épp élvezhetetlenségét. Ha a szöveget meg lehetne fejteni, az ellehetetlenítené ezt az alkotói szándékot.

 

A másik érvem a kényszeres kódfejtés ellen Marcel Proust. Az egyetlen franciául írt mondattöredék ugyanis Az eltűnt idő nyomában regényből vett idézet, mégpedig az Albertine nincs többé című hatodik kötetből. Ezen a két oldalon Serafini önarcképeit láthatjuk. Az egyiken egy festővászonra hasonlító, óriási jegyzetfüzet előtt ül, jobbkeze töltőtollban ér véget. A következő oldalon holtan fekszik, gyomron szúrva egy filctollal, a vére fekete tinta. Az ember első gondolata az, hogy az Albertine és a szerelem utáni vágyakozás miatt ért ilyen csúnya véget, de ha kicsit beleolvasunk Proust regényének hatodik kötetébe, találunk benne egy érdekes fejtegetést az írás és a kép viszonyáról. A narrátor levelet kap kedvesétől, aki elhagyta őt, ő pedig a következőket írja e levélről:

 

„Mind e közben újraolvastam Albertine levelét, és mégiscsak elkeseredtem, mennyire kevés van egy emberből egy levélben. Bizonyára igaz, hogy az írott betűk éppúgy kifejezik gondolatainkat, mint a vonásaink; ebben is, abban is egy-egy gondolat jelenik meg előttünk. És mégis, a gondolatot csak azután érzékeljük, amikor már feloldódott a tavirózsaként kibomló arc szirompártájában. (…) De a szerelem, az, hogy szeretnek, szerelmesünk levelei talán mégis egyazon valóság megjelenítői – bár az átjárhatóság cseppet sem kielégítő közöttük –, hiszen a levelet csak akkor érezzük kevésnek, amikor éppen olvassuk, de a kínok kínját álljuk ki, majd meghalunk, amíg meg nem érkezik, s amikor megjött, ahhoz ugyan elegendő, hogy szorongásunkat csitítsa, vágyunkat azonban nem csillapíthatja apró, fekete jeleivel, mert a vágy érzi, hogy a levél mégsem egyenértékű egy szóval, egy mosollyal, egy csókkal, csupán helyettesítheti őket.”

 

Ha innen értelmezzük Serafini két önábrázolását, valamint a könyvben található nagy mennyiségű, értelmezhetetlen szöveget, arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerző éppen e rengeteg szöveg elkészítésével akarja megmutatni az írás hiábavalóságát, a szöveg absztrakciója és a képek valósága közti átjárhatatlanságot. Mintha azt állítaná, hogy az ismeretlen megmutatására csakis a vizuális képalkotás lenne alkalmas. 

 

Különben én nem értek vele egyet. Szerintem egy jó szöveg pontosan úgy hat, ahogy Serafini képei: játékba hoz, megmozgat, felszabadítja a gondolkodást és meglepetéseket okoz. A könyv egyébként megtalálható pdf-ben a neten, hosszas nézegetése nagyon kellemes program az otthon üléshez.