A „karriertörténet” az ír maffia által uralt híres-hírhedt negyedben, a Pokol konyhájában játszódik – itt marad magára egy rendőrségi rajtaütést követően a három gengszterfeleség: Kathy (Melissa McCarthy), Ruby (Tiffany Haddish) és Claire (Elisabeth Moss).
A három nő élethelyzete hasonló is, meg nem is – egyrészt mindannyiuknak túl kell élniük a társaik támogatása nélkül a férfidominanciájú alvilágban, másrészt azonban akad köztük olyan, akinek kifejezett áldás és lehetőség, hogy három éven keresztül a rács mögött tudhatja a férfit az életéből. Claire számára a verés és a verbális bántalmazás napi tapasztalat; Ruby pedig egy kihűlt, megcsalásokkal teli házasságot tudhat maga mögött, amikor a gyökeres fordulat beáll az életében. Egyedül Kathy az, aki tényleg bánja, hogy a férjét lesittelték – a kétgyermekes gengszterfeleség, úgy fest, jó viszonyt ápol a párjával, így valódi veszteségként éli meg a börtönbüntetést.
A három nő bízva abban, hogy a tágabb „család” majd a gondjukat viseli a nehéz időkben, kezdetben rábízza magát az új vezetőségre. A férfirokonokból, izomemberekből és Ruby kellemetlen, rasszista anyósából (Margo Martindale) álló társaság azonban nem éppen bőkezű a beszedett védelmi pénzek elosztásakor, így aztán a három nő úgy dönt, a saját kezébe veszi a sorsát.
Jelenetek a filmből |
Az igazi gondok pont ezzel kezdődnek Andrea Berloff mozijában. Hősnőink igencsak megkérdőjelezhető karriert futnak be a filmidő alatt, de a jellemfejlődésük kapcsán is akadnak komoly fenntartásaim. Az rendben van, hogy női öntudatra ébrednek, megtapasztalják a saját erejüket, rájönnek arra, hogy az előző élethelyzetükben kiszolgáltatottak voltak a férfiaknak és sokkal kényelmesebb helyzet, ha anyagilag függetlenek és megállnak a saját lábukon.
Ugyanakkor elég bizarr, amikor a védelmi pénzek beszedését úgy tálalja a film, mintha tényleg valami nemes feladatot látnának el, kvázi „rendet tartanak a környéken”, (még le is mossák a kisboltos ablakait), miközben épp minden különösebb fenntartás nélkül ölik halomra a rokonaikat, egykori barátaikat vagy épp a konkurens bandák tagjait. Ugyanígy: azzal, hogy ráteszik a kezüket egy nagyszabású építkezésre, kiszorítva a zsidó maffiát, jóságos tőkésként állítják be magukat, akik munkát adnak a környék lakosainak.
Egyszóval kifejezetten necces, hogy a feminista üzeneteket, kinyilatkoztatásokat úgy közvetíti a mozi, hogy eközben azt nézzük, hogyan válnak egyre gátlástalanabbá és érzéketlenebbé, lényegében pszichopata gyilkosokká a hősnőink. Mindeközben a három nő közötti viszony is folyamatosan változik, ám ezzel kapcsolatban se legyenek illúzióink – semmiféle gentlewomanlike, véd- és dacszövetség nem érzékelhető közöttük, lényegében mind a három nőt a saját érdekei mozgatják, és nemcsak a pokol konyhájában törnek oszthatatlan hatalomra, hanem egymás között is lejátsszák, ki legyen a főnök.
A képek forrása: MAFAB |
Következésképpen nehéz azonosulni külön-külön vagy csapatként velük, ami valamiféle arányproblémát vet fel: szinte nincs is semmiféle pszichológiai átmenet a nők elnyomott, kiszolgáltatott oldalborda-állapota és az öntudatos, hataloméhes emancipált női léte között. Claire az egyik pillanatban még fogadja a pofonokat és az ütéseket, a másik percben pedig csillogó szemmel darabolja fel egyik első áldozatát a fürdőkádban vagy közli új szívkirályával, Gabriellel (Domhnall Gleeson), hogy profi gyilkos akar lenni, hogy aztán elérzékenyülten megbeszéljék, hogy gyereket vállalnának.
Miliőfestésben, atmoszférateremtésben ugyanakkor rendben van a film, visszaadja a hetvenes évekbeli New York hangulatát vagy legalábbis megidézi azokat a halhatatlan mozikat, amelyekből megtanultuk a nagy almát a bűn városának látni (Serpico, Aljas utcák, Taxisofőr, stb).
Az eddig íróként ismert Andrea Berloff, aki egyébként egy Oscar-jelölést is magáénak tudhat a Straight Outta Compton forgatókönyvéért, A bűn királynőivel sem a feminizmusnak, sem Ruby alakján keresztül a fekete emancipációs törekvéseknek nem használ.
Valahol nagyon nincs rendben, hogy egy három női főszereplőt és egy női rendezőt felvonultató darab, ami ráadásul deklaráltan feminista műként a női térfoglalásról és öntudatra ébredésről szól, annyira ellenszenvessé teszi női főszereplőit, hogy elkezdjük sajnálni a trónjától megfosztott férfinemet, és a szerethetőbb figuraként is férfiakra emlékszünk a film végén: a nemes lelkű, szerelmes Gabrielre vagy a korrekt üzletemberként feltűnő olasz maffiafőnökre, Alfonso Corettire (Bill Camp).