Takács Judit: Meleg század - Adalékok a homoszexualitás 20. századi magyarországi társadalomtörténetéhez
2018.12.04.

Takács Judit könyve a meleg közösség 20. századi sorsának alakulását, rendőri megfigyelését, megbélyegzettségét, majd kedvezőbbé váló megítélését követi nyomon. HUSZÁR ÁGNES RECENZIÓJA.

Szomorú tapasztalat, hogy a magyarországi közvélemény nehezen tűri a másságot, nem toleráns a melegekkel sem. Elutasításuk mértékét lemérhetjük a Meleg büszkeség felvonulás körül öklüket rázó „normálisok” bekiabálásain, a közismert embereket a sajtóban bátran „lebuzizó” cikkek hangvételén. Még a szeretet egyháza sem szolgálhat számukra mindig menedékül. A számos katolikus templomban terjesztett „Antigenderista eskü” a melegeket „rossz hajlammal rendelkező", "zavarodott önazonosságú" emberekként bélyegzi meg. Az eskü szerzője igyekszik nekik megmutatni „a gyógyulás útját", amely "Krisztus fönséges ismeretében" az ösztönkiélés teljes elutasítása, a szüzesség lenne. A homoszexualitás betegségként való azonosítása és/vagy bűnként való erkölcsi megítélése az egyházi kontextuson kívül sem ritka a mai magyar társadalomban. Ez nem bátorítja a homoszexuálisokat előbújásra, sem egyénileg, sem közösségileg. Ennek oka az általános elutasítás lehet, hiszen már a két világháború közti Budapesten sem alakultak ki a berlinihez, párizsihoz hasonló virágzó alternatív szubkultúrák.
 
Takács Judit, a terület kiváló ismerője, ezúttal a magyarországi homoszexualitás történetét a 20. század elejétől 1990-ig feltérképező kutatásának eredményeit foglalta kötetbe. Figyelmének fókuszában a homoszexualitás társadalmi felügyelete áll. Az időbeli határokat jelzi a cím: a meleg melléknévvel csak a múlt század elejétől kezdték illetni a homoszexuálisokat, elsősorban a nőket.
 
Maga a történet persze a 19. században kezdődött, hiszen ekkor kezdték jogilag és az orvostudomány területén belül a saját neméhez vonzódó embert bűnelkövetőként, illetve betegként azonosítani. A homoszexualitás szó a magát büszke magyarnak nevező Kertbeny Károly Mária találmánya. (Őt az irodalomtudomány Petőfi verseinek első német fordítójaként tartja számon.) Kertbeny 1869-es írásának szemlélete meglepően modern. A mai jogvédőkhöz hasonlóan érvel, elhatárolódik mind a betegségként, mint a bűnként való megbélyegzéstől, és leszögezi, hogy az államnak nincs joga beavatkozni két ember intim kapcsolatába.
 

A büntetőjog akkori alkotói másként vélekedtek. Az 1878. évi V. törvény büntetni rendelte a „természet elleni fajtalanságot”, bár csak a férfiak esetében. Ez a jogi helyzet nem is változott lényegesen az 1961-es törvény életbe lépéséig. Annak, hogy a leszbikusok kívül maradtak a törvényhozók figyelmén, számos magyarázata lehet. Egyrészt mindig is veszélytelenebbnek ítélték a női homoszexualitást, mivel nem veszélyeztette a család folytonosságát, a név fennmaradását. Másrészt a női sorsok a közfigyelem árnyékos zugában zajlottak. Hajadon vagy özvegy nők – rokonként, barátnőként – élhettek életközösségben, ez nem vezetett nyilvános botrányhoz.
 
Leszbikus nők éltek is az országban, és próbálták is keresni egymás társaságát. Forgalomba került egy nők egymás iránti szerelmét bemutató pornográf regény is, Bűnös szerelmek. Egy úrileány vallomásai címmel, szerzőjének (ál)neve Nagy Irma volt.
Takács Judit munkamódszere – a kutatás céljával adekvát módon – elsősorban az írásos rendőrségi források, a sajtóközlemények feldolgozásán alapul. Figyelme a kriminalizált férfiakra, azok életére irányul, illetve arra, hogyan léptek fel velük szemben a hatóságok.
 
A kényszerek egyik alapja az a rendőrségi nyilvántartás volt, amelynek összeállításakor a 19. század nyolcvanas éveitől kezdve nemcsak a bűnelkövetőkre szorítkoztak, hanem – prevenciós céllal – lajstromozták a homoszexuálisokat is. Mindenekelőtt az ún. férfi prostituáltak kerültek a rendőrség célkeresztjébe. Ők csakugyan komoly problémát jelentettek, mivel gyakran megjelentek egyéb bűncselekmények – betörések, rablások – hátterében is.
 
Budapesten a 19. század utolsó évtizedeiben, főleg a milleniumi ünnepségsorozat időszakában virágzott a prostitúció. A nyilvánosházakban, magánlakásokban, fürdőkben, sőt közparkokban folytatott prostitúciós tevékenység melegágya volt a nemi betegségeknek. Ennek a lápvilágnak egy külön szigetén éltek a homoszexuális férfiakat alkalmilag vagy életvitelszerűen kiszolgáló „meleg fiúk”. A rendőrségi nyilvántartások a meleg világnak csak egy kis szeletét tudták feltárni: a társadalom magasabb osztályaiból származók, a művészvilág tagjai jórészt kimaradtak a lajstromokból. Ők vagy egyenrangú párkapcsolatokban éltek azonos nemű partnerükkel, vagy drágábban, de diszkrétebben jutottak alkalmi partnerhez.
 
A könyvnek érdekes része Az Estben megjelent írások tartalmi elemzése. Az 1910 és 1939 között nagy példányszámban megjelenő igényes bulvárlap majd ötszáz cikkében tárgyalt nemi identitásválasztást, illetve homoszexualitást érintő témát. Ezek nagyon széles merítésűek: külföldi kulturális és politikai hírek, hazai rendőrségi tudósítások, törvényszéki beszámolók. Különös figyelem kíséri az úgynevezett férfiasszonyokat, legény-leányokat, a nemváltoztatás különféle formáit, legyen az a másik nem ruháinak alkalmi viselése, vagy sebészi beavatkozást is igénybe vevő nemi helyreállítás. A harmincas évek híres bűnpere, a férfiként fellépő gyilkos parasztasszony, Pipás Pista esete népszerű témája a lapnak. Ő azért viselt férfiruhát, hogy alkalmazzák mezőgazdasági munkára, és, mint a lap korrektül beszámol róla, tetteit nem motiválta homoszexuális indíték. Részletesen ír a lap Einar Wegener dán festőről is, aki biológiai neme átalakításában a korban elérhető maximális orvosi segítséget is igénybe vette. Részletesen tájékoztatja Az Est olvasóit a homoszexualitással vádolt gógánfai pap esetéről, és bő terjedelemben, rémisztő részletekkel sem fukarkodva taglal hasonló indítékú emberöléseket. Nopcsa báró gyilkosságának esetében észrevehetően visszafogottabb – a bulvárlap szerkesztői érezhetően a magasabb rangú szereplőkkel rokonszenveznek.
 
A korszak egyik nagy szenzációja a sztárolt írónő, a Napkelet szerkesztője, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének alapító elnöke, Tormay Cécile és Zichy grófné állítólagos  leszbikus viszonya. Zichy Rafael válóperében – cselédek tanúvallomására alapozva – azzal vádolta meg az írónőt, hogy elcsábította feleségét, Pallavicini Eduardina grófnőt. A két nő rágalmazásért beperelte Zichyt, aki, miután Horthy maga is beleavatkozott a bírósági eljárásba, elveszítette a pert. Az Est nagyon jellemző módon kommentálta a tárgyalásokat. Bár látható élvezettel számolt be arról, mit látott „állítólag” a komornyik és a szobalány, a végén valósággal mennybe meneszti a két asszonyt: „a lelki defektusban szenvedő vádlottak vallomásával szemben a két ártatlan, erkölcsi tógájukban makulátlan, közéleti szereplésükre nézve áldásos két személy vallomását fogadta el valónak a bíróság.”
 
A homoszexualitás dekriminalizációjára viszonylag későn, csak az 1961-es V. törvénycikkben került sor. Ez már szólt – a Csemegi-kódexszel ellentétben – nőkről is, de a homoszexuális cselekvést csak akkor rendelte büntetni, ha kiskorúra irányult, illetve ha botrányos körülmények között valósult meg. Bár a törvény maga humánusnak látszik, a szocializmus évtizedeiben mégis adódtak lehetőségek a vele való visszaélésre. A privátszférának a lakáshiány okozta sérülékeny volta és a diktatorikus államnak polgáraira irányuló figyelme miatt kevés meleg viszony maradhatott titokban.
 
Ennek az időszaknak a viszonyairól Takács Judit 450 per irataiból és 60 meleg emberrel folytatott beszélgetésből nyert ismereteket. Ez utóbbiaknál mindenekelőtt az önmeghatározás nehézsége tűnik szembe. Nem felejthetjük el annak az időszaknak a minden értelemben vett zártságát. A kognitív elszigeteltség miatt sokan csak viszonylag későn és súlyos bűntudattal eszméltek rá szexuális orientációjuk valódi természetére. Ami korántsem vagy-vagy választás, ahogy a kívülálló vélné, hanem sokkal inkább egy széles skálán értelmezhető, bonyolult és időben változó helykeresés. Az érintettek elszigeteltségéből és sérülékenységből adódó kiszolgáltatottságát használta ki az állampárti titkosrendőrség, hogy saját céljaira beszervezze őket. Némely történet – így a barátairól jelentő Tar Sándoré – mára már közismert. A zsaroláson kívül más trükköket is bevetettek a találékony belügyesek. Például titokban működő vallásos közösségek tagjait keverték névtelen levelekkel pedofília gyanújába, így hiteltelenítették el őket. 
 
A civil társadalomra nehezedő politikai nyomás enyhült a múlt század nyolcvanas éveiben, ez a homoszexuális közösségekben is érezhetővé vált. A szabadság szellője nemcsak egyéneket bátorított előbújásra, hanem a meleg szubkultúrák csoportjait is. 1990 után nőtt a melegek társadalmi elfogadottsága. Ezt elősegítette a támogató jogalkotási gyakorlat is: 2009-től kezdve bejegyzett élettársi közösségben élhetnek az azonos nemű párok. Egyre több a kulturális rendezvény és egyéb alkalom, ahol összejöhetnek, vagy ha akarják, megmutathatják magukat másoknak. Ennek az árnyékból a fény felé igyekvő közösségnek a közelmúltjáról tudhatunk meg sokat Takács Judit kitűnő könyvéből.
Szerző:  Takács Judit,  Cím:  Meleg század,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  256 oldal,  Ár:  3000 Ft