2018.11.22.

Majdnem három évig tartó munka és tizenötmilliárd forint elköltése után ősszel újra megnyílt a Szépművészeti Múzeum. Az épület történetének legnagyobb rekonstrukcióján esett át, de első látásra mintha csak apróbb simítások történtek volna. Éppen ez mutatja, hogy a tervezők jó úton jártak. ZSUPPÁN ANDRÁS ISMERTETŐJE.

Az antik terem
Az antik terem
A történelmi épületek kétféleképpen mehetnek tönkre: ha nincs forrás a megőrzésükre, vagy ha túl sok pénz jut a modernizációra – és azt hebehurgyán, kortárs divatoknak hódolva költik el. A Szépművészeti Múzeumnak bőven kijutott az elsőből, hiszen második világháború utáni történetét végigkísérik az elhúzódó, befejezetlen felújítások, a félmegoldások, valamint a nagyszabású, értékes terek méltatlan hasznosítása.
 
1983-ban, amikor a nevezetes képrablás történt, a betörők a hátsó homlokzat állványzatán keresztül jutottak be a Régi Képtárba. Habár az állványzat idővel lekerült, a felújítás soha nem ért véget, csak abbamaradt, mivel nem jutott pénz a tervek teljes körű megvalósítására. És már ez a felújítás is egy félbehagyott előző nekibuzdulás folytatása volt: a háború utáni sietős rekonstrukció alkalmassá tette a házat a látogatók fogadására, de utat nyitott a méltatlan átalakításoknak, az „elraktárosodásnak”.   A Román Csarnok elvarázsolt világa a falak megfakult, málló freskóival, a beázó üvegtetővel és a porlepte, törött gipszszobrokkal – ez az egész fotogén romlás úgy keletkezett, hogy a háború után ideiglenes megoldásként a csarnokba hordták át a sérült gipszszoborgyűjteményt. Az ideiglenesség több mint hetven évig tartott.
 
Közben persze sok minden épült is, például új közönségforgalmi és kiállítóterek a mélyföldszinten 1989 és 1998 között Mányi István tervei szerint, akkor frissnek ható posztmodern stílusban. Ennek a bővítésnek áldozatul esett a múzeum két belső udvara, mivel mindkettőt használhatatlanná tette egy-egy felülvilágítóként szolgáló üvegpiramis, mégis alapvetően tisztelettel bánt az épülettel, és nem okozott maradandó károkat – igaz, a mostani felújítás mutatja, hogy esztétikai értelemben maradandó értéket sem teremtett. Mindent, ami akkor bekerült, kíméletlenül kitakarítottak ugyanis. A sors iróniája, hogy az eltüntetésről maga Mányi István döntött, ugyanis a mostani rekonstrukció szintén az ő tervei szerint valósult meg.
 
Az egyiptomi terem
Az egyiptomi terem
De előreszaladtunk. Forráshiány tehát jócskán volt az elmúlt évtizedekben, egyszer azonban majdnem a túlzott forrásbőség is lesújtott a múzeumra. 2010-ben nagyszabású bővítési tervek láttak napvilágot. Baán László főigazgató érzékelve a terek szűkösségét és a funkcionális igények megváltozását, a föld alatt akarta tovább bővíteni az épületet. A terv egy sor menőnek szánt gesztust is tartalmazott, például a főhomlokzati lépcsősor megbontását az új főbejárat kedvéért és a Hősök tere sarkára elhelyezett kortárs építészeti jelet. Évtizedes távlatból szemlélve a történet kifutását szerencsének tarthatjuk, hogy a terv elbukott – az öreg dáma nem szorult rá erre a túlzottan magabiztos, széles vágásokat alkalmazó plasztikai műtétre.
 
A Szépművészeti Múzeum igencsak összetett épület, olyan ház, amelynek megismeréséhez évek kellenek. A mostani rekonstrukció – természetesen – félkész. A befejezetlenség a ház legerősebb hagyománya, és ismét sikerült folytatni, hiszen maradtak rongált állapotú történelmi terek, például fájdalmasan hiányzik a háború után radikálisan leegyszerűsített Reneszánsz Csarnok eredeti dekorációjának rekonstrukciója. Mányi Istvánnak azonban lehetősége volt sokévtizedes adósságok törlesztésére, és ezeket példamutató gondossággal, visszafogottsággal oldotta meg. A legnagyobb truváj természetesen a Román Csarnok, amely már tavasszal megnyílt a látogatók előtt, amikor az épület többi részében még zajlott a munka. A fél város elzarándokolt ámulni-bámulni ebbe az igazi millenniumi hangulatú, lenyűgözően díszes és funkciótlan, álközépkori bazilikába, amelynek egy korszerű múzeumban szinte lehetetlen szerepet találni. De nem is feltétlenül kell – bőven elég, hogy ott van, és már-már templomi emelkedettségével a legerősebb látogatói élmények egyikét kínálja.
 
A kávézó
A kávézó
Számos más tér megőrző-tisztogató jellegű, konzervatív felújításon esett át, többek között a Márványcsarnok, a Régi Képtár termei és a bejárati előcsarnok. Az utóbbiban eltávolították a tér egységét megbontó utólagos berendezési tárgyakat, a pénztárfülkéket és a szélfogót, amelynek helyére a külső ajtóval megegyező új belső ajtó került. Csupa finom, első látásra szinte nem is érzékelhető beavatkozás, amelyek mind az eredeti térhatás jobb érvényesülését szolgálják. Akkor tudjuk mindezt különösen értékelni, ha felidézzük, hogy nyolc évvel ezelőtt még a lépcső szétdarabolása és az épület homlokzatának megfúrása volt a program.
 
A felújítással együtt sok minden máshova került. A múzeum csak jövőre nyílik meg teljesen a látogatók előtt, így akkor válik érzékelhetővé, hogy a kiállítások a képtár kivételével dominószerűen mind helyet cseréltek egymással. Ott, ahol korábban az Egyiptomi Gyűjtemény volt, ma tágas és kellemes kávézót és éttermet találunk. Az óegyiptomiak átvonultak a mélyföldszint egy másik szakaszára, és egy átjárón át egybenyíltak – micsoda történelmi allúzió! – a klasszikus antikvitással, ami a földszintről vándorolt le a föld alá. Egykori helyét az időszaki kiállítások tere veszi át, így a Ión és a Pergamon Csarnok nagyszerű terei megszabadulnak az időszaki tárlatok mindent eltakaró kulisszáitól, és a Várból leérkező régi magyar művészet otthonává válnak.
 
Az előcsarnok
Az előcsarnok
Az ember már-már beleszédül a keringőbe, és még nincs vége. A Várból érkező másik gyűjteményi egység, a magyarországi barokk ugyanis felköltözött a második emeleti kabinetkoszorúba, ahol egy ajtón át kommunikálhat a Régi Képtárral. Ez a körüljárható, korábban gipszkarton falakkal felszabdalt teremsor a rekonstrukció egyik nagy nyeresége, hiszen a múzeum végre visszakapta történeti kiállítótereit. A kabinetkoszorút korábban elfoglaló restaurátorműhelyek a vasút túloldalán felépülő Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba telepednek át – tényleg minden mindennel összefügg.
 
A visszakapott történeti terek sorában kiemelkedő helyet foglal el a Reneszánsz Csarnok végében nyíló Michelangelo terem, ahol az újranyitás alkalmából a Leonardo kamarakiállítás kapott helyett. A rozettás, stukkókkal és díszítőfestéssel ellátott, háromablakos, dongaboltozatos terem kis mérete ellenére rendkívül látványos. Most, hogy megszabadult a múzeumi könyvelés részére utólagosan beépített galériától, szinte hihetetlen, hogy évtizedekig elzárták a látogatók elől. Egy emelettel följebb, ugyanebben a pozícióban egy másik – azonos méretű és elrendezésű terem – a felújítás legnagyobb meglepetésével szolgált. Az előzetes kutatások nem jelezték, hogy ez a helyiség hasonlóan gazdag festett dekorációval rendelkezik, amely épen fennmaradt a későbbi átmázolások alatt. Az allegorikus festés még értelmezésre vár, de a terem új nevet kapott: Schickedanz Albertről, a múzeum eredeti építészéről nevezték el, és kisebb konferenciák, felolvasóestek, vetítések megrendezésére fogják használni. Még egy szinttel följebb, a kabinetkoszorúból nyíló harmadik terem nem szolgált hasonló meglepetéssel, de ez is a másik kettőével azonos térarányú.
 
Az egykori olvasóterem. Forrás: Szépművészeti Múzeum
Az egykori olvasóterem. Forrás: Szépművészeti Múzeum
És éppen ez mutatja, hogy Mányi Istvánnak egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz dolga volt a tervezés során, hiszen a legtöbb esetben csupán ki kellett szabadítania az utólagos átépítések alól a ház eredeti értékeit, és azok maguktól, minden különösebb beavatkozás nélkül hatni, működni kezdtek. Az eredeti térszervezés annyira logikus, következetes és elegáns, hogy csak elvenni lehet belőle, hozzátenni lehetetlen. Kivéve természetesen ott, ahol nem volt semmi, vagyis az utólagosan létrehozott mélyföldszinten, ahol az új kiállítóterek és az éttermi rész mellett az elosztótér túloldalán egy tágas ruhatár és pihenő keletkezett. Mányi legbátrabb beavatkozása mindkét oldalon a homlokzat megnyitása volt, ami lehetővé teszi, hogy természetes fény áradjon be ezekbe az új terekbe. Mindez azonban olyan óvatosan, rejtett módon történt meg, hogy kívülről észre sem lehet venni. Ugyanazt látjuk a mélyföldszint esetében, mint a bejárati szélfogónál – az arrogáns, túlzó korábbi tervek lecsendesítését, a ház léptékéhez igazítását. A korábbi bővítési tervben szereplő mélyudvarok, kitört pofafalak gondolata tovább él a mostani résszerű megnyitásban, de a klasszikus épület szétvagdalása nélkül.
 
A ruhatár
A ruhatár
A mélyföldszinti terek újragondolása lehetővé tette az üvegpiramisok eltakarítását, és a két eredeti belső udvar helyreállítását. Sajnos, ezek nem lettek újra kertek, mint korábban, így nem tölthetik be azt a feladatukat, hogy a látogatók kiléphessenek levegőzni, megpihenni, zöld környezetben feltöltődni két tárlat megtekintése között. Ahogy annyi más esetben, itt is az eredeti funkció helyreállítása lenne az ideális megoldás – szerencsére ez csak szándék kérdése, mert a manapság már-már kötelező üvegtetős udvarlefedés elmaradt. A Román Csarnok alatt vadonatúj raktárat alakítottak ki, rendbe hozták a tetőszerkezeteket, klimatizálták a kiállítótereket, a hátsó lépcsőházban lift épült, az évek óta raktárként használt egykori könyvtári olvasóterem tágas gyerekfoglalkoztatóként született újjá, megújult az épületgépészet – csupa, elsőre nem látványos, de nagyon is szükséges változás, ami a ház biztonságos, zökkenőmentes üzemelését szolgálja. A kitisztított alagsori terekben járva csak az tudja, mekkora eredmény ez, aki még emlékszik a mennyezeten kígyózó, áttekinthetetlen kábel- és vezetékrengetegre, amelyről a szakik sem mindig tudták megmondani, melyik része van ténylegesen használatban, és mi az, ami csak úgy ottmaradt.
 
De ezek már talán túl praktikus részletek, a múzeum látogatói számára érdektelenek. A Szépművészeti Múzeum az újranyitás után máris olyan, mintha mi sem történt volna: az új részek is ismerősnek, megszokottnak hatnak. Már most nehéz felidézni, hogy néhány éve mennyi minden egész másként volt, az épület annyira szerves, harmonikus egészet alkot. Mányi halk, tisztelettudó párbeszéde ez Schickedanzcal, akinek művéhez a mai mester legfeljebb hozzátenni akart néhány elengedhetetlenül szükséges elemet, amire az eredeti alkotó nem gondolhatott.