Lugosi Viktória: Vándorhomár
2018.12.11.

Remekül elmesélt epizódok, ügyesen megrajzolt, gazdag portrék. Érdekes arcok, helyszínek. Érezni a kuglóf illatát, ahogy a nagybani piac rothadó zöldségleveleinek a szagát is. A szöveg egyik legnagyobb erénye a láttatás. VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

Egy barátnőm azt kérdezte, el kell-e olvasnia a Vándorhomárt. Először azt mondtam, mindenképpen. Utána azt mondtam, nem veszít sokat, ha kihagyja. Harmadszorra azt mondom, feltétlenül, de csak úgy, ha figyelmen kívül hagyja a könyvbemutatók reklámszövegeit, az írónő nyilatkozatait, és kettesben marad a történettel. Mert érdekes ugyan meghallgatni, milyen szándékkal írta a könyvet Lugosi Viktória, de hát nem lehet minden olvasó mellé kirendelni a szerzőt, okosabb, ha elfogadjuk, magunk vagyunk a szöveggel, nekünk kell kihámozni belőle a számunkra rendelt mondanivalót, hogy iskolás szóhasználattal éljek.
 
Lugosi Viktória a Vándorhomár című kötet fülszövege szerint a rendszerváltás utáni évtizedeket mutatja be. Mindezt részletekben gazdag, eseményektől hemzsegő esettanulmányokban teszi. Gyors, erős vonalakkal felskicceli négy ember sorsát, és azt a családi múltat, ami sokban meghatározza a szereplők, Arnold, Bori, János és Liza életútját. És a mindenki életében felbukkanó Aliz búcsúját az élettől.
 

Lugosi Viktória harmadik regénye feltehetően sikeres lesz, hiszen ehhez szinte minden kelléket felhasznált. A szöveg olvasmányos, színes és érdekes, gyorsan váltják egymást az események. A történet több szálon fut, benne egy idő után egyre élesebben kirajzolódó metszéspontokkal, ismerősök ismerősei jelennek meg ismerősként. Pergő képek, akár a televíziók sorozataiban (nem a BBC feldolgozások lassú mesélésére gondolok). A szerző kiragadja és kidolgozza egy élet jellegzetes, sorsot meghatározó epizódjait, gyorsan körbeforgatja, megmutatja, majd ugrik a következőre. A hősök kapcsolódnak egymáshoz, de a kapcsolat nem azonnal nyilvánvaló, marad kicsiny gondolkodási idő az olvasónak, ha élni akar vele, felderítheti az összefüggéseket, de gyorsnak kell lennie, mert sodorja tovább a történet.
 
És a történetben remekül elmesélt epizódok, ügyesen megrajzolt, dús, gazdag portrék. Mindegyik sztori erős felütéssel kezd, frappáns a lezárás, ami magában hordozza a folytatás lehetőségét. Érdekes arcok, helyszínek. Érezni a kuglóf illatát, ahogy a nagybani piac rothadó zöldségleveleinek a szagát is. A szöveg egyik legnagyobb erénye a képi megfogalmazás, a láttatás. Az olvasónak talán csak a kidolgozás mélységével akad némi gondja.
 
Arnolddal indít a regény. Arnold, aki lelép (a járdáról, mert igazából sokan lépnek le egy adott helyről, többek között Arnold két felesége), pontosabban kilép a játszmából, feladja, mert végképp elviselhetetlennek érzi a megaláztatás fokát. A megaláztatás különböző formákban és mértékben jelenik meg a szereplők életében, de jelenléte mindegyiküknél meghatározó. Mondhatjuk, hogy ez az egyik összekötő szál. A másik a tragédiák és bukások sorozata. Arnold az autó elé lép. A gyerekkorában molesztált Bori munkanélküli. A szamizdatos János egy jobboldalivá váló asszony férje, aki nem akar tudomást venni a Down-kóros gyerekükről. Liza példás repifeleség és anya, mégis, vagy talán éppen ezért, megcsalják. Kudarc kudarc hátán.
 
Csak két szereplő veszi kézbe a sorsát, és próbál lelépni a megaláztatáshoz vezető útról. Az egyik János, akin átléptek, a másik Aliz, az öntörvényű, mert önmagát ismerő, magabiztos és nagyvonalú ember. Az egyik Tibetbe menekülne, a másik az Alzheimer elől a halálba indul, de előtte még igyekszik rendet tenni maga körül. A szereplőket ismerve, nem sok sikerrel.
 
Szinte barokkos gazdagsággal, aprólékosan dolgozza ki a szerző a képek előterében álló mozgó és vibráló alakok mögötti háttérjeleneteket. Ebben a kötetben pedig mindenki egyforma súllyal van jelen, mindig az a főszereplő, akiről éppen olvasunk, és olykor a háttér vetekszik a portréhoz beállított modell jelentőségével. Ilyen remek háttérfigura többek között Gyöngyi (Arnold első felesége) mamája. Egyetlen bekezdésben szinte az egész élete:
 
"Az anyja ötven év alatt sem tudta megbocsátani a rohadt kommunistáknak, hogy elvették a földjeiket, irigy volt az esőre, mert más kertjét is locsolta, a szomszéd kukoricájára meg pláne; nyaranta árgus szemmel figyelte, hogy nem termett-e több nála, mint az ő háztájijában, a megcsonkított kert végében. Képes volt a hátsó kukoricásban dagadt ízületekkel is térden csúszni és a kötényében hazalopni néhány csövet. Hajnalonta guggolva fosztogatta a másik málnását, pedig az ő bokrai is roskadoztak. Aztán, ha nagy nehezen odareszketett egy üveg befőttet a kollégiumba tartó lányának, még a kapuban is figyelmeztette, hogy ne etesse a szobatársát, nem lopja ő a pénzt."

De remeklés Bori történetében a jelenet, ami szinte mindent elmond a molesztálásról, a megaláztatásról, és ennek apropóján az anya-lánya viszonyáról, ami maga a cserbenhagyásos gázolás. A történet egyébként az ÉS 2018. június 1-i számában könyvheti előközlésként jelent meg.
 
A fentiek ellenére, mégis úgy érzem, valami nincs rendben a könyvvel. Nem az íráskészséggel van baj, nem is a mondatok formálásával, a portrék se hiteltelenek külön-külön. De egybe fogva, egy regénybe illesztve épp az illeszték az, ami megzavarja a harmóniát. Valójában mindegyik sors egyetlen novella, és hát igen, vannak közös ismerősök, közös sorsok, kicsi város ez a Budapest, de az ismerősöm ismerősének az ismerőse mégsem határozza meg a létemet.
 
Túl sok a szereplő, túl sok az esemény, úgy pörög minden, mintha a régi Híradókat néznénk, amelyekben ha harminc másodpercben el lehet mondani valamit, azt nem szabad negyvenre elhúzni, de jelen esetben nem a Híradót nézzük, hanem egy könyvet olvasunk. Sokszereplős, akár egy sorozat, persze már nem a Szomszédok, helyettesítsük be valami mással, a lényeg, hogy úgy fejeződjön be egy epizód, hogy a néző másnap megint ott akarjon ülni a képernyő előtt. És mintha mindig csak abbamaradna, de vége sosincs. Sokan vannak a szereplők: a butikosból lett zöldséges, a vérbeli polgárasszony a kuglófjával, a szamizdatot sokszorosító tanár, az elbocsájtott banki alkalmazott, az orvos, a diplomás háztartásbeli, egy kisstílű szélhámos, zsarnok apák, megkeseredett anyák, Dunába lőtt és lágerbe hurcolt zsidók, Down-szindrómás gyerek és az ezzel járó családi válság, ős-Fideszes após, Alzheimer-kór, tibeti nagybácsi, képlopások, és nem soroltam fel mindent. Sok ez egyszerre, csupán 316 oldalon elmesélve. 
 
Mégis azt mondom, Lugosi Viktória kötetét érdemes elolvasni. Lassan. Történetenként. Mint egy-egy novellát. És akkor a végére valóban összeáll a kép. Nem azért, mert a rendszerváltozás utáni Magyarországról szól, vagy azért, mert össze tudtuk kötni, mint a kifestőben, hogy ki kivel milyen viszonyban van. Hanem azért, mert mindannyiunknak ismerős, olykor fájó, és nem csak egy adott politikai korszakhoz kötődő, égető, kellemetlen vagy fájdalmas pontokat érint. Az anya-gyerek kapcsolat, a feltétlen szeretet, a bizalom és a bizalomvesztés kérdését. A felelősség, a kiüresedő kapcsolatok, a felemelkedés iránti vágy, a törekvés, a megalkuvás problémáját. A kötőanyag az alkalmazkodás és a méltóság. A méltóság megőrzése illetve elvesztése. Erről szól a Vándorhomár. Für alle Fälle.
Szerző: Vándor Judit
Szerző:  Lugosi Viktória,  Cím:  Vándorhomár,  Kiadó:  Park Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  320 oldal,  Ár:  3490 Ft