Kálmán Imre: A cirkuszhercegnő / Miskolci Nemzeti Színház, Budapesti Nyári Fesztivál
2018.07.31.

Az élet olyan, mint a Lánchíd, akarom mondani, az élet olyan, mint a cirkusz. Hol a porond: kint-e vagy bent? LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Nem ismerek ugyan felméréseket e tárgyban, de a több évtizedes személyes empíria alapján mégis megkockáztatnám: országszerte az operett-előadásoknak van a legopportunistább, sőt egyenesen kollaboráns közönsége. Senkit se tévesszenek meg a sokszorosan rossz hírbe kevert jelzők, mert mindez éppenséggel egészen nagyszerű dolog. Az operettek közönsége ugyanis sokszor valóban az előadások egyenrangú társalkotójává válik: elvonatkoztat, korrigál és kipótol, s közösségi élményt teremt, még ha a fene fenét eszik, akkor is. Szerencsés esetben mindehhez a színre állítók is hozzáteszik a magukét, de ennek híján bizony akár a műfajra és az adott műre vonatkozó előzetes tudás, az emlékösszesség, a dallamok, poénok és sablonok közös ismerete is elegendőnek szokott bizonyulni.
 
Dobó Enikő és Miller Zoltán
Dobó Enikő és Miller Zoltán
A publikum fent emlegetett (részben hallgatólagos, részben tevőleges) együttműködése a Miskolci Nemzeti Színház társulatának július 20-i margitszigeti előadásán, vagyis A cirkuszhercegnő szabadtéri (elő)bemutatóján is igencsak elkélt. Túlnyomórészt ez mentette és ellensúlyozta a hangosítás vigasztalan állapotát, a kórus hangjának olykori teljes el- és szétcsúszását, Miller Zoltán félreismerhetetlenül musicales énekmodorát, Dobó Enikő hamiskás pillanatait a szólam tetején, az amúgy remek figurát életre hívó Harsányi Attila tartós mellééneklését... S általánosságban, minek is tagadnánk: az előadás nyilvánvalóan alulpróbált jellegét.
 
Kálmán Imre 1926-os operettje, A cirkuszhercegnő már jócskán ezüstkori mű: önnön műfajiságára, Kálmán saját korábbi melódiáira és a napi hangulatokra egyaránt rafináltan reflektáló alkotás. Cirkuszromantika meg a pusztulását követően már nemcsak egzotikusnak, de immár rokonszenvesnek is tűnő orosz arisztokrácia, no és persze a szokott bécsi és budapesti kiszólások ("jó estét, galambom, a kezét csókolom, szervusz, kisangyalom, szervusz babám" - éneklik magyarul a német eredetiben!) állnak itt össze egy olyan történetté, amelyről a primadonna, Fedora hercegnő aztán okkal énekelheti belépőjében: "mindig a régi dal".
 
Szabó Máté rendezése mindenekelőtt a cirkuszra és annak élet- és művészetmetafora jellegére koncentrál. Az attrakciókról itt nemcsak beszélnek, látjuk is őket, ami a jelen formában egyelőre inkább az illúzióteremtés ellen hat (kutyaszám!). A színpad forgandó, Cziegler Balázs profi díszletének szinte nincs is nyugovása: a néző újra meg újra a kulisszák mögé, illetve a manézsba is betekinthet. A masszív cirkuszi jelenlét mellé egészen változatos poénok és utalások járulnak: az üdítően öncélú viccektől az okkal visszhangtalanul maradó vájtfülű poénokig (Lohengrin- és Anyegin-idézetek prózában és zenében), vagy épp a táncoskomikus anyakomplexusának megjelenítéséig és gigantikussá növesztéséig. A humor nehezen megfejthető regiszterét képviseli a jelmezek (jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina) olyika: az operett intrikusa, Sergius nagyherceg az első felvonásban mintha a középkori Német Lovagrend nagymesterének lenne öltöztetve, az orosz urak viselete pedig az előadás egy szakaszában nagyjából a 17-18. századi lengyel vajdák ruházkodását másolja.
 
Papp Endre és Harsányi Attila
Papp Endre és Harsányi Attila (Éder Vera fotói. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
A cirkuszhercegnő történetének középpontjában elhelyezkedő szerelem csupán első pillantásra rendhagyó: az álarc mögé rejtőző Mister X és Fedora hercegnő végül ugyanúgy az egymásnak rendeltetés, a kötelező félreértés és a szerelmesek viadalának műfaji szentháromsága előtt hajt térdet, akárcsak Marica és Tasziló a sorban megelőző Kálmán-operettben. A fentebb már kibeszélt vokális fogyatkozások végeredményben nem akadályozták meg Dobó Enikőt és Miller Zoltánt abban, hogy ez a szerelem körvonalazódjon, még ha Miller ezúttal gesztusaival és hangjával is többet játszott kifelé, mint a partnernője irányába. Dobó Enikő szépsége mindenesetre még 50 méteres távolságból is támadó erejű, s ez önmagában is erős érv a kedves hangú fiatal színésznő primadonnai szerepeltetése mellett.
 
A fölösleges, s mégis nélkülözhetetlen harmadik, vagyis Sergius nagyherceg figurája a rendezői-dramaturgi pozicionálásnak és Harsányi Attila prózai szerepformálásának hála, egyszerre ijesztően elkényeztetett és szeretetreméltóan intrikáló, gyermekded operettmumus gyanánt jutott elénk, némi oroszos túláradással és kiadós segédtiszti entourage-zsal megdobva. A táncoskomikus-szubretti szerelem kellően szelesnek és lendületesnek bizonyult Litauszky Lilla és Papp Endre elővezetésében, s Papp ráadásul olyan oldott esetlenséggel és kölyökkutyát idéző bájjal hozta Herczeg Tónit (az eredetiben: Toni Schlumberger), hogy az még a mamától való szorongás kötelező túljátszását is hitelesítette.
 
A vezénylő Cser Ádám az első percek ijesztő mértékű hangzó káoszát követően zömmel sikeresen terelgette és fogta össze a produkció zenei megvalósítását. Ám alighanem tőle, zenekarától s a Miskolci Nemzeti Színház énekkarától is többet várhatunk ősszel, bent a kőszínházban. Ahogy alighanem A cirkuszhercegnő egésze is vonzóbb és meggyőzőbb arculatát mutatja majd a miskolci bemutatón. 
Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2018. július 20.