Robert Menasse: A főváros
2018.08.22.

Miféle szépirodalom az, amely – többek között – az Európai Unió sertéstenyésztésének taktikai és stratégiai vitáit választja témájául? Termelési regény? Abszurd fricska, mint Moldova A beszélő disznója? Aesopusi parabola? Egyáltalán érdemes kézbe venni egy regényt, amely efféle irodalom alatti területekre kalandozik? KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Egy elszabadult disznó szaladgál Brüsszel utcáin. Hol itt, hol ott tűnik fel, mint esetleges medvék a magyar tájban – nem odaillő (nyilván nem is akar ott lenni), groteszk, kissé ijesztő, kissé nevetséges, kissé sajnálatra méltó. Miért pont egy disznó? – persze ezt a kérdést tették fel a leggyakrabban Robert Menassénak, miután regénye, A főváros 2017-ben elnyerte a Német Könyvdíjat.

Az író pedig minden alkalommal türelmesen elmondta, hogy miközben Brüsszelben előtanulmányokat végzett regényéhez, elámulva figyelte az Európai Bizottságban és a Parlamentben folyó vitákat a sertéstenyésztésről. Voltak, akik az egyre alacsonyabb árak miatt csökkenteni akarták az ágazat termelését, mások pedig – a kínai piaci lehetőségek igézetében – éppen ellenkezőleg. „És éppen ezek a belső ellentmondások jelennek meg az életünkben is. Gondoljunk csak arra, hogy egyaránt beszélhetünk „mocskos disznóról”, vagy arról, hogy valakinek „malaca van”. Mindkét kifejezés együtt létezhet egy gyönyörű ellentmondásban”.


De vajon miféle szépirodalom az, amely – többek között – az Európai Unió sertéstenyésztésének taktikai és stratégiai vitáit választja témájául? Termelési regény? Abszurd fricska, mint Moldova A beszélő disznója? Aesopusi parabola? Egyáltalán – érdemes-e kézbe venni egy regényt, amely efféle földhözragadt, a közmegegyezés szerint irodalom alatti (vagy inkább irodalmon kívüli) területekre kalandozik?

Érdemes, sőt. Számomra Menasse könyve az utóbbi évek egyik legpazarabb regénye. Nem teljesen értem ugyan a méltatásokban újra és újra feltűnő mondatot, hogy Menasse „új műfajt” teremtett volna, az „európai regényt” – nincs itt semmiféle új műfaj, remekbeszabott posztmodern mesét látunk, párhuzamos és merőleges történeteket, sorsokat, emlékeket és bonyodalmakat, amelyek tetszőleges pontokon egybefutnak, véletlen disznót látnak, stafétaként dobják át egymásnak a történetvezetést, súrolják egymást, majd részben elhalnak, részben egy csomópontban találkoznak, netán eljutnak „a semmiből a nagy büdös semmibe”.  A történetek hálózata nagyrészt Brüsszelre vetül, mint földrajzi térre, és ezen a vetületi térképen mozognak kijelölt útjaikon a szereplők, valamint esetleges útjain a disznó (vagy több disznó?). Ki lehet-e törni a történetszálak mátrixából? Kényszerpályán mozognak-e az egyéni sorsok és a történelmi folyamatok? Van-e szabadsága az embereknek? És a disznóknak? És az államoknak és államszövetségeknek? Ősi kérdések, instant válaszokat pedig – hálisten! – most sem kapunk rájuk. De tény, hogy Menasse figurái – megannyi életteli, rendkívüli tehetséggel megrajzolt alak – tulajdonképpen éppúgy mozoghatnának az ókori Thébában, Dublinban, vagy Manhattanban is. A főváros nem „városregény”, bármit is jelentsen ez a meghatározás, és nem is „az Unió regénye”. Kulcsregénynek tekinthetjük talán, bár szerintem nem érdemes a zár nyitogatásával bajlódni: a netán többé-kevésbé azonosítható szereplők azonosításának munkája közben elvész a szöveg élvezete.

És persze tézisregény is. Menasse határozottan hisz Európában, az eredeti „európai gondolatban”: abban, hogy a 19. századtól megörökölt 1945-ös Európa iszonyatos romjain olyan új, a nacionalizmusok és nemzetállamok feletti egységre volna szükség, amely garantálhatná, hogy a múlt – a totális szimbólumként megjelenő Auschwitz jelene – soha többé ne válhasson reális fenyegetéssé. Ma már kevéssé ismert – és részben ez a fakuló egyéni és kollektív emlékezet a regény egyik vezérmotívuma is – hogy eredetileg ez állt az egységes Európa elképzelése mögött. „Csak úgy menthetjük meg magunkat a közelgő veszedelmektől, ha elfelejtjük a múltbéli gyűlölködést, ha hagyjuk elhalni a nemzetek közötti haragot és bosszúvágyat, ha egyre inkább eltöröljük a határokat és válaszfalakat, amelyek súlyosbítják és megerősítik megosztottságainkat, és együtt örvendünk az irodalom, a poézis, az etika, az eszme és tolerancia dicsőséges kincseinek, amelyek közösek, és ez Európa valódi öröksége, géniuszának és becsületének kifejezése, amelyet vitáink, oktalanságunk, szörnyűséges háborúink és a háborúból és zsarnokságból fakadó kegyetlen, borzalmas tetteink által kis híján elvetettünk magunktól.” – mondta Churchill az 1948-as hágai Európa Kongresszuson, ahol a résztvevők lelkesen kiálltak az egyes nemzetek szuverenitásának korlátozása, az új európai egység megteremtése mellett.

Tulajdonképpen ez a churchilli gondolat Menasse regényének alaptézise is. A tézisregények azonban többnyire unalmasak és szájbarágósak – még akkor is, ha magát a tézist rokonszenvesnek találjuk, vagy éppen azonosulunk vele. Menasse viszont cseppet sem didaktikus, a szöveg nem győzködi az olvasót, csak kalandozik vele. A kaland pedig végtelenül izgalmas. Az ember csak kapkodja a fejét az irodalmi utalások, ki- és átkacsintások útvesztőjében – a könyvben többször is felbukkan, ráadásul néha kifejezetten viccesen – Musil A tulajdonságok nélküli embere, de Joyce, Joseph Heller (hol a Gold a mennybe megy, hol A 22-es csapdája), Dos Passos, Semprum, Thomas Mann, Kafka… és még sorolhatnám (most, ahogy visszagondolok az imént befejezett szövegre, egy rakás újabb utalás ugrik be), és a szöveg mégsem lesz nehézkes. Menasse mesterien jellemez, néha egészen megrázóan találó egy-egy látszólag odavetett mondata, és szinte minden képe többrétegű. Roppant tudatos szerző, ne legyenek kétségeink: meg vagyunk vezetve, de jó értelemben. Úgy ír, ahogy egy profi billiárdjátékos játszik – maga Menasse is használja a metaforát –, aki fejben eltervezi az összes lehetséges szöget és ütközést, hogy a golyó végül a kiszemelt, bár elsőre teljesen valószínűtlennek tűnő lyukba érkezzen. És persze utólag visszanézve mindez teljesen logikusnak látszik, szinte magától értetődőnek. Utólag a legtöbb dolog az.

Ugyanakkor alapos betekintést kapunk az Európai Unió bürokráciájának működésébe is – és ez részben igazolja, részben relativizálja a róla alkotott közkeletű sztereotipiáinkat. Menasse meglehetősen szarkasztikus: szkeptikus az Unió iránt de a legkevésbé sem euroszkeptikus. Ha az egyik szereplője által felvázolt bürokratahalmazokban kellene elhelyeznünk, sajátos metszetbe kerülne: józan idealista.

A számos történetszál önmagában is egy-egy stílusgyakorlat. Találunk itt már-már Dan Brownra emlékezetető összeesküvéselméleti krimit, sajátos fejlődésregényt, mélázó memoárt, kiábrándult, de a valósághoz mégsem eléggé cinikus öregedő rendőrfelügyelőt, az életével leszámoló auschwitzi túlélőt, akarnok bürokraták belső harcait – és az összetett sorsok mögött ott lüktet, vitatkozik, alakoskodik, tárgyal, gáncsol, önreprezentál, fecseg és dolgozik a Mechanizmus, ami végső soron maga is ambiciózus, de sérülékeny emberek és ellentmondásos sorsok gigantikus gyűjteménye. Ott lüktet jelen idejű, folyamatos történelmünk: egy disznóálarc alól izzadt reklámhordozó emberi erőforrás kerül elő, aki a munkanélküliként végső kétségbeesésében feltartott „Bármilyen munkát vállalok!” feliratú táblájára ezt az ajánlatot kapta. A sertéstenyésztők szövetségének éves találkozójára Budapestre tartó elnök Bécs körül szembetalálkozik a sztrádán vonuló menekültek tömegével, lelassít, megáll, de egy bécsi taxis, akit elbódult éjjeli lepkeként vonz a háromszoros tarifájú extraprofit lehetősége, teljes sebességgel belehajt – a sertéstenyésztők ezért kénytelenek új elnököt választani, egy magyart, aki kizárólag a magyar érdekekért lobbizik, és közismert antiszemita, azonban Kínában tárgyalva lelkesen dicsérni kezdi a kínai hatóságok Tienanmen téri vérengzését (…és különösen megérdemli csodálatunkat például az a következetesség, amivel annak idején a Tienanmen téren keményen leszámoltak az állam ellenségeivel”), ami kissé kínos a kínai félnek, diplomáciai bonyodalmakat okoz, ezért leváltják, de még a Magyar Sertéstenyésztők Érdekközösségének elnöki posztját is elveszti. Vagy nézzük ezt a részletet: „A magyar külügyminiszter rögtön másnap telefonált »a nagyra becsült, kedves« osztrák kollégájának. Tájékoztatta, hogy a Bizottság a jubileumi ünnepségsorozat leple alatt egy olyan folyamatot akar útjára indítani, amely az európai nemzetek megszűnéséhez vezethet: »Kedves barátom, bizonyára érted, mit jelentene, ha a Bizottság egyszer csak kinyilvánítaná, hogy az osztrák nem egy nemzet.« A magyar minisztert nem lehet azzal vádolni, hogy aggodalma ne lenne őszinte. Valóban mindennél fontosabb a számára a nemzet – a magyar nemzet. Hogy az osztrák tényleg egy nemzet, vagy csak a történelem egy üzemi balesete, tulajdonképpen mindegy is neki. Magánemberként persze az utóbbit gondolja: »Ausztria kis, korcs állam«. De jól tudja, ha nacionalizmusról van szó, a »sógorok« megbízható partnerek.”

A fordítás – Győri László munkája – méltó a regényhez. Egyetlen apró kifogásom talán, hogy a szerkesztői lábjegyzetek legtöbbször feleslegesek, néhol kissé elnagyoltak is. De persze könnyű őket átugrani.

Remek regény, remek jelenkorrajz, sodró, élvezetes, sokszor gúnyos, sokszor mély, összetett szöveg – nemigen olvastam jobbat mostanában. Úgyhogy én is azzal a mondattal zárom ezt a recenziót, amivel Menasse zárja a regényét: À suivre – Folyt. köv.

Szerző: Konok Péter
Szerző:  Robert Menasse,  Cím:  A főváros,  Kiadó:  Geopen Könyvkiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  398,  Ár:  4500 Ft,  Fordító:  Győri László