A szöveg vonzásában - Tanulmánykötet Arató László tiszteletére
2018.04.22.

Egy legendás irodalomtanár születésnapi ünneplése ez a könyv, de nemcsak a szokásos „Festschrift”. Nagyobbik felében az ünnepelt saját írásai sorjáznak, amelyek egyik része tantárgypedagógiai kérdésekkel foglalkozik, másik része klasszikusokkal párbeszédbe lépő Vas István-, Petri György-, Bodor Ádám-, Kemény István- és Tóth Krisztina-művek elemzésére vállalkozik. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Ha igaz az, hogy minden jelentős embernek egyetlen eszméje van (vagy legalábbis megtalálható gondolkodásukban az a vezéreszme, amely minden mást igazgat), akkor Arató Lászlóról elmondható, hogy ez az eszme az olvasásra nevelés. Két évvel ezelőtt, Arató László hatvanadik születésnapjára meglepetés-konferenciát szerveztek. A kitűnő miskolci folyóirat, a Műút digitális melléklete, a Dűlő kisebb részben ennek anyagát gyűjtötte össze, s nagyobb részben Arató saját írásait. A színvonalas konferencia szövegei közül csak azokra utalok, amelyek közvetlenül Arató László pedagógiai elveivel foglalkoznak.

Fiatal tanár korában Arató azt a kérdést, hogy miképpen neveljünk az olvasásra, alapvetően megváltozott helyzetben tette fel; a helyzet e kérdés tradíciójához képest változott meg. 
 
Knausz Imre a vir bonus dicendi peritust (a beszédben járatos derék férfiút) köszöntő szép írásában a fogarasi Babitsot idézi az irodalmi nevelésről. Ám Babits helyzete a nem-szeretem Fogarason szinte mindent elmond a különbségről. Ott ő egy klasszikus humanista gimnázium tanára volt, akinek volt ideje tanítási kötelezettsége mellett megtanulni ógörögül. Az kérdés volt, hogy miképpen neveljünk irodalomra, olvasásra, de az, hogy mi az irodalom – szélesebben: mi a műveltség –, hogy minek az olvasására is neveljünk, nem volt kérdés. Hasonló okok tették szerintem – és ez talán az egyetlen vitám Arató Lászlóval – taníthatatlanná a Légy jó mindhaláligot, amelynek egykori komor színeit ma nosztalgikusra, vagy még inkább különösre, érthetetlenre festi a debreceni kollégiumnak és tanárainak evidens – minden nevetségességen, rigolyán, basáskodáson is átütő, hogy úgy mondjam, prestabilizált – autoritása. 
 
Arató László
Arató László
Aratónak és társainak az autoritás legszélesebb értelemben vett megrendülésével kellett számot vetniük. Megrendült a tananyag értékébe, pragmatikus hasznába vetett hit, a műveltség értéke, tartalma, terjedelme, s megszűnt a tanár adott, kétségbe nem vonható autoritása is. Megszűnt a humanista gimnázium elitképző pátosza. Ez utóbbi már Arató iskolás korában sem volt valóság; legföljebb nyugdíj felé baktató tanárok magatartása tükrözhette, de helyébe lépett a szocialista diktatúrák ismert magaskultúra-tiszteletének, különösen a nem jelenkori, hanem klasszikus magaskultúra-tiszteletének egyenlősítő pátosza. Az iskolai kötelező és a magánolvasmányok különbsége nem volt ismeretlen, de alapvető kettészakadása – amely, ha nem tévedek, Arató egyik sarkalatos tanári tapasztalata és gondja – még nem következett be.
 
Ezt az új helyzetet nem nevezem a kultúrkritika szokásos módján sem katasztrofálisnak, sem tragikusnak, egyszerűen csak újnak, amire új válaszokat kell találni. Ennek munkása, kidolgozója Arató. Bizonyos alapvető preferencia-döntéseket kellett hoznia, gyakorolnia és megvédenie, amelyek közül a legfontosabb a kánonnal – s különösen a teljes kánonnal – szemben az olvasás élményének előnyben részesítése. Ez a megváltozott kultúrafogyasztói szokások figyelembevételét, de nem egyszerű kiszolgálását jelenti. Arató vitairataiban támaszkodik a honi teoretikus irodalomból Bárány Tibor ernyedetlen harcára, amely a magaskultúra és a populáris kultúra közötti különbséget akarja relativizálni, illetve egyenesen eltörölni. De a magaskultúrát és a populáris kultúrát Arató – Bárány e kötetbeli szellemes vitairatának javaslatával szemben – mégis csak egyazon lakás két külön szobájának tekinti, melyek ugyanakkor átjárhatók, s melyek újabb berendezési tárgyai – teszem hozzá – rendszeresen és dinamikusan fölcserélődnek. A magaskultúra igénybejelentésével íródó regények giccsnek bizonyulnak, vagy giccsé válnak, a primeren szórakoztató igénnyel írott művek remekművek lesznek, s gyakran egész műfajok emelkednek-süllyednek, ahogy már Tinyanov leírta Az irodalmi tény című írásában.

Szabadjon most egy szükségképp mindig sántító analógiával élnem. A szépművészeti múzeumok, mihelyt kinőtték kincstár- és Wunderkammer-jellegüket, anyagukat lényegében hegeliánus módon rendezték el. Állandó kiállításaik mindenütt a világon a szellem odisszeáját mutatták be a kezdetektől, s a nagy gyűjtemények ambíciója az volt, hogy minden korból legyenek reprezentatív alkotásaik. Az elmúlt évtizedekben azonban sokfelé megváltoztatták a koncepciót, megszűnt a kronológia szentsége, tematikus, motivikus, formai analógiák kedvéért készséggel fölborították vagy megfordították az időrendet, a megszentelt termekben élő művészek is helyet kaptak, valamint olyan művek is, amelyek aktuális státuszuk szerint a populáris kultúra körébe tartoztak, de a magas kultúra jelöltjeivé váltak. Még magas színvonalú hamisítványok is helyet kaphattak, mint a recepció jelentős dokumentumai, vagy mint variációk egy témára.
 
Hasonló folyamatoknak lehetünk tanúi a tananyag kiválasztásában, elrendezésében, s ennek a törekvésnek mélyen gondolkodó, felelősségtudatos képviselője Arató. A triviális kultúra bevonása mellett egy másik fontos döntése abból a megfontolásból ered, hogy a jelenkori kultúra és irodalom kontextusa, azaz tárgyi világai, nézetrendszerei, magatartásformái és hiedelmei értelemszerűen közelebb állnak az emberekhez, megértésük kisebb erőfeszítést igényel. Ebből következik az a döntés, amelyről Arató számos írásában olvashatunk, s ezt tartalmazza Fenyő D. György Arató-tézisei közül a kilencedik, hogy sokszor indokolt megfordítani a kronológiát, és a jelenkorból kiindulni. 
 
Ennek kockázata nyilván az, hogy a kortárs művek nem mérettek meg azon, amit Hume óta az idő tesztjének nevezünk. S természetesen a triviális irodalom és kultúra is ugyanezen a teszten méretik, s ott szinte szabályszerű az esélye az idő rostáján való kihullásnak. Arató – mint mondja – ma már nem ismétli egyik legendás tanári leleményét, a Columbo és Hamlet összevetését, mert a diákok számára az előbbi már nem ismeretes. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért, s erre két lehetséges válasz van. Vagy azért, mert a maga nemében pompás filmsorozat, mint a népszerű, szórakoztató kultúra, tömegkultúra, alacsony kultúra része betöltötte hivatását, s ma, ha néha vetítik egy-egy televíziós csatornán, csak mi, régi öregek nézzük ifjúságkeresési nosztalgikus okokból. Vagy pedig azért, mert a népszerű sorozat olyan értékeket képviselt, amelyek a magaskultúra jelöltjévé tették, s ma érzett lassúsága is ebbe az irányba hat, hiszen ismeretes, hogy a mai magaskulturális alkotások egyik ön-inszcenáló eszköze a szándékos lassúság.
 
Az itt jelzett dilemmák abban az alapvető döntésben oldódnak meg, s ez a Fenyő D.-féle rekonstrukció második tézise, hogy az irodalomtörténet nagy narratíváját felváltják a kis elbeszélések, s ezeknek gazdag, invenciózus, színes készletét ismerjük az Arató-Pála-féle tankönyvekből, s a jelen kötet Arató-féle műelemzései is ezeknek a modelljét kínálják. Ezek az elemzések, ahogy minden elméleti megfontolás is a nagy, és alapvető gyakorlati kérdésre utalnak, az olvasásra, kulturális megértésre nevelésre.
 
Elképzelek egy ma már negyven éves Arató-tanítványt, aki megnézi az utóbbi idők egyik legszebb filmjét, a Három óriásplakát Ebbing határábant. Földerengnek neki Arató tanár úr egykori órái Kohlhaas Mihályról és a Kohlhaas-típusról. Ekkor a kölcsön visszaadódik, a hidak és közvetítések most a régitől vezetnek az újhoz, s megérti, hogy itt egy új Kohlhaas-történetről van szó, azzal a különbséggel, hogy a főhős monomániája nem válik vad és kontrollálatlan tébollyá, s ezért minden alak eljut élete valamilyen igazságához. Azt is képzelem és remélem, hogy Arató László életének és munkásságának nem kevés ilyen igazolása van.
Szerző:  Arató László,  Cím:  A szöveg vonzásában,  Kiadó:  Műút folyóirat,  Kiadás éve:  2018