Alekszej German: Dovlatov / Let'S CEE Fesztivál, Bécs és Berlinálé 2018
2018.04.25.

Az elnyomó rendszerben való létezés hétköznapi és elvi problémái tárulnak fel az ikonikus emigráns író életének hat napja alatt. Berlin után Bécsben is lenyűgözött ez az ellentmondásos film. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Az elnyomó rendszerben való túlélés stratégiáinak mérlegelése, a könyörtelen elvhűség és a kompromisszumkészség közötti kényelmetlen egyensúlyozás fájdalmasan aktuális tapasztalat lett az elmúlt években mifelénk is. A hetvenes években játszódó Dovlatov leningrádi értelmiségi és művészkörökbe kalauzol, ahol a kezdeti ellenállást lassan, fokozatosan morzsolja le a kivéreztetés, a kilátástalanul hosszú ideig tartó elnyomás. Ugyanakkor minden esetlensége, (kényszerű) intellektuális szűkössége és bezártsága ellenére van valami vonzó ezekben az anyagi érdekektől mentesen (mivel mindenki szegény), a kommersznek való megfelelni vágyás teljes hiányában lebegő közösségekben – amelyeket a rendező némi nosztalgiával fűszerezve ábrázol. Ugyanakkor a szereplők magatartásán és a köztük kialakuló interakciók révén finoman felveti a saját szellemi magasztosságától eltelt értelmiség szűklátókörűségének, csak önmagára figyelésének kérdését is. Az, hogy egy ilyen film a központi versenyprogramban szerepelt a Berlinálén, majd a kelet-közép-európai filmeket felvonultató Let's CEE bécsi fesztiválon, jól jelzi, a kurátorok pontosan látják, hogy a régió több országában váltak akuttá ezek a problémák.

A humor és komolyság zavarba ejtő keverékéről ismert orosz emigráns író életéről forgatott film – szerencsére – nem igazi életrajzi film. Elsősorban narratív megközelítése miatt nem az, hiszen ifj. Alekszej German rendező pusztán hat kilátástalan novemberi napot választott ki a 48 évet megélt Szergej Dovlatov életéből. 1971-ben járunk, és amint a főszereplő film eleji narrációjából megtudjuk, véget értek a „vidám” hatvanas évek, Leningrád pedig éppen a forradalom évfordulójára tartott ünnepségekre készül. A kontroll szigorodása többek között azzal jár, hogy ellehetetlenítik az olyan, felforgatónak tartott írók publikálását, mint a filmben többször feltűnő Brodszkij, vagy maga Dovlatov. Az utóbbi üzemi újságokban írt cikkekből próbál legalább minimális keresethez jutni, azonban a szerkesztők által a riport elkészítése előtt már előre elvárt „derűs és pozitív” üzenethez nem képes és nem is akar eléggé konformizálódni.

A film középpontjában magának Szergej Dovlatovnak minden jelenetben látható figurája áll, akit a lenyűgöző filmes jelenléttel és karizmával bíró, nemzetközi színtéren eddig alig ismert szerb Milan Maric alakít. Az ő árnyalt alakításának köszönhető, hogy Dovlatov nem csak narratív értelemben vesz részt a cselekményben, hanem testtartása, mimikája és mozdulatai önmagukban képesek közvetíteni az eseményekhez és az aktuális környezethez való viszonyát. Ugyanis éppen ez a körülmények iránti felháborodással, ugyanakkor távolságtartással, nem involválódással teli viszonyulás az, ami a film egész hatását meghatározza. Dovlatov humorból, iróniából, érzékenységből és csipetnyi gőgből kevert attitűdjének hullámzásait – ebben a meglehetősen lassan csordogáló filmben – második nézésre is élvezet volt követni.


A film elsősorban azért igényel különös figyelmet, mert Dovlatov személyiségén keresztül aktuális politikai kérdéseket vet fel, sőt bizonyos értelemben maga is politikai nyilatkozattá válik. E kérdés egyik vetülete a főhős és értelmiségi környezete által képviselt attitűddel kapcsolatos: a Dovlatov írásművészetében leginkább értékelt ironikus humor távolságtartásból és egyfajta felsőbbrendűség-tudatból fakad, amit a rendező nem is próbál rejtegetni. Az ünnepségre filmet forgató, nagy orosz íróknak és költőknek öltöző hajógyári munkásokkal, a szerkesztőivel vagy éppen az utca egyszerű emberével lekezelően bánik – a cikk címében idézett mondatot egy mosógépért utánajárást kérő kisembernek mondja, mikor az, valaki másnak vélve őt, közbenjárást kér tőle. A huzamos elnyomásban élő, de azért apró megrendelésekkel lélegeztetőgépen tartott ellenzéki érzelmű értelmiség – akkor, és talán ma is – többek között a rendszer ellenük tett lépései miatt kivételezettnek érzi magát, és egyfajta hősies ellenálló pózba merevedve elkezdi többnek érezni magát másoknál. Az értelmiség, az önjelölt „elit” öntetszelgő elitizmusa pedig – mint saját bőrünkön tapasztalhatjuk – alkalmatlanná teszi a legfontosabb demokratikus gyakorlatra, a tömeggel való kommunikációra, saját, mégoly nemes eszméinek az elterjesztésére.

A film politikusságának másik vetülete a végkicsengésével, és a mű intézményi beágyazottságával kapcsolatos. Úgy gondolom, nem ártok a film élvezetének, ha elárulom, az utolsó jelenetben a mindenütt kívülálló, időnként önsajnáló Dovlatov végül a beletörődés mellett teszi le a voksát, mikor egykedvű vidámsággal egy autó tetején ülve kijelenti, hogy minden ellenére a fontos, hogy élünk. Az elnyomás elfogadásának üzenete egy putyini Oroszországban készült film utolsó kockáin, amelyet a moszkvai kultuszminisztérium támogatott, és amelynek vége főcímében az alkotó többet közt a rendszer lakájává vált Nyikita Mihalkovnak, egykor legendás filmrendezőnek is köszönetet mond, minimum vegyes érzéseket kelt.


Dovlatov hősei ugyanis a kompromisszum elvi elfogadásával, majd pedig annak mértékének meghatározásával küszködnek leginkább. „Nehéz becsületesnek maradni, ha senki vagy” - mondja keserűen Szergejnek egy régi szeretője, akivel filmforgatáson fut véletlenül össze, és akiről kiderül, hogy évekig tartotta magát elveihez Szovjetunió egyik csücskébe száműzve, míg végül hajlandó volt megtenni azt, amivel újra Leningrádban lehetett színésznő. A gerincesség próbája – Alekszej German szerint – nem a tehertétel intenzitása, hanem annak időtartama. Az opálos sápadtság, amelyben az összes jelenet játszódik, amelyet hol pára, hol havazás, hol cigarettafüst, hol pedig egyszerűen csak a fáradtan hideg novemberi leningrádi napsütés okoz, tökéletesen érzékelteti a kilátástalanság atmoszféráját, ami a filmet belengi. Az enyhe modorosság ellenére kiváló rendezés és színészvezetés, emlékezetes alakítások és a vásznon szinte lélegző pillanatokat teremtő operatőri munka (a lengyel Lukasz Zal, az Oscar-díjas Ida operatőre jegyzi) teszi ezt az ellentmondásos, gondolatainkba és szemünkbe napokig újra és újra visszatérő mozit emlékezetessé.

 

 

A 2012 óta létező Let's CEE fesztivál révén Bécs a film területén is érvényesíteni próbálja földrajzi helyzetét, azt, hogy a Kelet nyugati kapujaként működik. Az idei kiadás (amely során Mészáros Márta életműdíjat kapott) 162 filmet mutat be 5 moziban, köztük játékfilmes és rövidfilmes versenyprogrammal, valamint speciális tematikus válogatásokkal. A hatalmasoktól rettegő és így a sérelmeket szemérmesen elhallgató magyar közbeszédben szocializálódott fesztiválozó számára meglepő módon a díszes katalógus egy olyan előszóval indul, amelyben – többek közt konkrét számok segítségével – vádlóan panaszolják el a rendezvénynek szánt támogatás radikális csökkentését, és általában az osztrák film- és fesztiválfinanszírozás átláthatatlanságát. 

 

Szerző: Gyenge Zsolt