Újvidéki Orfeuszok – A vajdasági Új Symposion folyóirat (1965–1992) / Ferenczy Múzeum, Szentendre
2018.03.18.

A szentendrei Ferenczy Múzeum kiállításán átjön a legendás Új Symposion-hang, de talán a jel-zaj viszonyon lehetett volna még kicsit állítani. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

Egy folyóirat nemcsak szellemi termék, hanem fizikum, test is. Tolnai Ottó, az Új Symposion fundamentális alakja, a lap megálmodója mondta ezt egy 1989-es interjúban. A szentendrei Ferenczy Múzeum Újvidéki Orfeuszok című kiállítása most e gondolatot kibontva tett kísérletet arra, hogy a legendás délvidéki műhely 1965 és 1992 között megjelenő folyóiratát úgy mutassa be, hogy különös hangsúlyt fektet azokra a tendenciákra, hatásokra, amelyek annak fizikumát, testét, vizualitását formálták. Mindemellett képet kíván adni a múlt rendszer ellenzéki könyvtáraiban becses helyen tartott periodikát létrehozó szerkesztőség(ek) történetéről is és arról, hogyan is formálódtak a magyarországi és újvidéki szellemi élet közötti kapcsolatok a folyóiratnak köszönhetően, amely történet nyilván nemcsak emlék, hanem jelen idejű valóság is. 


A tárlat már az indításakor finom játékot játszik a látogatóval; természetesen vizuális jelek felszínét kell felpattintanunk és egymásra montíroznunk, hogy az első kurátori ajánlatokhoz közel férkőzzünk. Egy szűkölve vigyorgó félnótás gitáros képe adja a kiállítás felütését, bumfordi figura, az erősen szabad szájúak fajtájából, a festmény nem kiemelkedő alkotás, de nem is erőtlen. Mellette apró, Apollón barátjára utaló jel, szárnyakkal ellátott magas szárú tornacipőt ábrázoló piktogram, e fölött szintén egy kis táblán a festő és a cím: Pechán József: Wilhelm. Igen, arról a pechán úrról van szó, és arról a wiliről. Tolnai Ottó világában járunk, rá utal a szárnyas tornacsuka, a Wilhelm-dalok avagy a vidéki Orfeusz című versciklus sorai között, amelyekben az évtizedekkel korábban Pechán által fotók nyomán megörökített élő személy, Wilhelm lett a költő alteregója. E költeményekben wili maszkja mögé bújva Tolnai a félbolondok szabadságával énekelte meg környezetét. Persze az Orfeusz-jelenség újabb asszociációt is feldobhat a látogatóban, amely egészen konkrétan hatott az Új-Sympo sorsára: 1983-ban Tolnai Ottó ¬- a Tito elleni kiállása miatt börtönbüntetésre is ítélt Gojko Djoko szerb költővel szolidaritást vállaló - Orfeusz új lantja című verse szolgáltatta a közvetlen okot, hogy leváltsák az egész Sziveri János vezette szerkesztőséget. 

Persze nem Tolnai verse volt az egyetlen, ami kiverte a biztosítékot ekkor, erről a kiállítás egy rövid sillabusza is tudósít. Más újvidéki Orfeuszok is törtek borsot a titói rendszer orra alá: Fenyvesi Ottó versének címe, az Orgiamechanika a hatalom szerint súlyosan sértette a közerkölcsöt, de Balázs Attila Közjáték Irmával című művét is pornográfnak minősítették. Radics Viktória Színház a színházban című cikkében a főcenzor működéséről írt, és a nemkívánatos Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményét sem látták szívesen a szellem bandzsa járőrei. A tárlat érdekes módon csak egy videón látható visszaemlékezésben említi, külön nem emeli ki, hogy Sziveriék ellehetetlenítése ellen a Magyar Írószövetség jó pár tagja is protestált ’83-ban, más kérdés, hogy végül a tiltakozás nem került az Írószövetség választmánya elé sem. Ugyanakkor az Új Symposion mellett kiálló petíció szerzői nagyon pontos képet festettek arról, hogy a vajdasági műhely tevékenysége miért lett megkerülhetetlen jelentőségű a magyarországi művészek számára. A korabeli levél kiemelte a többi között, hogy olyan szerkesztőség született az Új Symposionnak köszönhetően, amely nemcsak a modern irodalmi hatások kísérleti műhelyeként, hanem művészetelméleti, poétikai, esztétikai tárgyú cikkei, képzőművészeti, zenei, színházi kitekintései, filozófiai, politológiai írásainak újszerűsége és nem utolsó sorban vizuális megjelenésének frissessége révén a magyarországi szellemi életben is revelatív hatást fejtett ki. És ez így volt a kezdetektől.

Kulturális sokféleség, nyelvi sokszínűség – e két tengely mentén szerveződött az a rendkívül termékeny közeg, amely a Vajdaságban meghatározta az Új Symposion lehetőségeit. A szerb, a horvát, a macedón, a szlovén művészet és az átjárható jugoszláv határoknak köszönhetően beáramló friss európai tendenciák mind alakíthatták, alakították a térség szellemi életét, az egymásba tükröződő hatások pedig egy nyitott, egyetemes, kivételesen izgalmas művészeti expanziót eredményeztek.


A Symposion valójában 1961-ben jelent meg először, akkor még az Ifjúság című hetilap mellékleteként, ennek Szakállszárító című rovata robbantott először nagyot azzal, hogy az újvidéki Magyar Tanszékről kikerült fiatalok igen vehemensen kezdték bírálni a provincializmust, ahogy a tárlat egyik kísérőszövege fogalmaz, „a barázdákba ragadt látszatirodalmat”. ’65-ben került a címbe az Új jelző, és lett folyóirat a hetilap mellékletéből. A szentendrei tárlat felhívja arra a figyelmet - amiről Tolnai Ottó is beszél a már említett interjúban-, hogy a lapot komoly politikai, esztétikai sokszínűség jellemezte; az Új Symposion nem akart programot hirdetni, sokféle törekvés vitájában, kölcsönhatásában formálódó lap akart lenni a kezdetektől. Ennek az első időszaknak Tolnai volt a legmeghatározóbb figurája, de a szerkesztőség tagjai között volt Gion Nándor, Ladik Katalin, Domonkos István és sokan mások. A képzőművészeti érzékenység pedig a kezdetektől megmutatkozott nemcsak az írásokban, a közölt illusztrációkban, hanem a tipográfiai rafinériában is, amellyel képzőművészet és irodalom egymásba játszó vibrálásaként jelentek meg a számok. Ez a képzőművészeti orientáció alábbhagyott a Danyi Magdolna nevével fémjelzett szerkesztőség ideje alatt, hogy aztán újult erővel térjen vissza a Sziveri János-féle szerkesztőség életébe (Jellemző: Sziveri volt talán az első, aki 1983-ban esszét közölt magyar nyelven a visual studies törekvésekről). A Sziveri-szerkesztőség lefejezése után újabb halványabb évfolyamokat produkált a periodika, a lap vizuális megújítása aztán Szombathy Bálint feladata lett ’85-től, aki neo/transzavantgárd köveket hajigált az állóvízbe. Az Új Symposion megszűnését végül a délszláv háború kényszerítette ki, hiszen a szerkesztőségből szó szerint kezdtek elfogyni a férfiak, többségük pedig Magyarországra költözött át, hogy elkerülje a hadkötelezettséget a felrobbant Jugoszlávia háborújában. A kiállítás nagyon érzékenyen mutatja be elsősorban Máriás Béla visszaemlékezéseinek köszönhetően, hogy milyen evidens is az, hogy az újvidéki fiatalok a szerb és egyáltalán délszláv klímájú, az egykori magyar underground központjaként is működő Szentendrét választották békés főhadiszállásul, ezen belül is a hídszerepet deklaráló fantasztikus festőzseni, Vajda Lajos nevét a zászlójára tűző VLS-t. A tárlat egy külön termet is szentel ezeknek a kapcsolatoknak, elsősorban Dr. Máriás és Bada Dada művein keresztül, de egy idővonalon azt is beazonosíthatjuk, hogy mely szentendrei képzőművészeti témák jelentek meg az évtizedek alatt az újvidéki hasábokon. Elegáns lett volna, ha a vonatkozó lapszámokat is hozzáférhetővé teszik a rendezők, ez elmaradt.

A kiállítás legemlékezetesebb pillanatait egyébként a visszaemlékező videók adják. Az ma már szinte közhely, hogy a Vajdaságban, a nyitottabb jugoszláv kultúrpolitikának köszönhetően, sokkal előbb és erősebben volt jelen az avantgárd, mint Magyarországon, Szentjóby, Kassák, Esterházy, Nádas, Mészöly küldték az írásaikat az Új  Symposionnak - Károlyi Amy és Weöres Sándor sympósokkal való levelezésébe, vagy egy Kassákot felkérő írásba bele is olvashatunk a tárlaton -, de az például érdekes és nagyon életszagú adalék, hogy Balassa Péter egy-egy előadása szenzációnak számított Újvidéken is, ezen események után elég rendes bulik is folytak. Vagy például a nemzetközileg is elismert Ladik Katalin, miközben arról beszél, hogy az Új Symposion ablak volt Európára, azt is elmondja, hogy bizony ő sokáig nem jelent meg személyesen a szerkesztőségben, hogy a fiúk ne a szép nőt lássák benne, hanem a tehetségét. Pár kiállított levélből pedig azokat a finom töréseket ismerhetjük meg, amelyek az Új Symposion generációi között jöttek létre. 

A tárlaton felvillannak a legfontosabb irodalmi pillanatok, egy kis installáción például olvashatjuk Domonkos István Kormányeltörésben című művét, az Új Symposionban megjelent Orwell-fordítások történetével is megismerkedhetünk, a délvidéki művészek magánmitológiájában felmagasztosult Adria hullámai is ringatóznak egy falra vetített videón, a kiállítás megidézi előzményként a Csurgói Ifjúsági Művésztelepet valamint az 1969-ben alakult BOSCH+BOSCH csoportot, amelyek az Új Symposionhoz kapcsolódó képzőművészek „keltető helyei” voltak, a falakon néhány szépen printelt versen túl láthatjuk Dobó Tihamér, Torok Sándor, Ács József, Sáfrány Imre, Baráth Ferenc, Bíró Miklós, Maurits Ferenc, Bicskei Zoltán, Benes József, Stupica Gabrijel, Vladimir Velickovic délvidéki művészek egy-két korabeli munkáját. Mindennek ellenére mégis az lehet a látogató érzése, hogy ezek a művek és információk bár önmagukban izgalmasak, nem találják meg a helyüket egy szerves kontextusban. Mint ahogy talán az is szerencsésebb lett volna, ha pár elcsípett, általánosan fogalmazó - Szombathy Bálinttól, Tolnai Ottótól származó - visszaemlékező mondaton túl explicit bevezetést nyerhetünk abba, hogy akkor voltaképpen hogyan is, milyen előzményekből, milyen döntések révén formálódott ki az a bizonyos fizikum, a folyóirat teste. Kétségtelenül szórakoztató, ahogy a fantasztikusan tördelt és szedett Új-Sympós fóliákat egy írásvetítő segítségével nézegetheti az ember a falra vetítve, azért hasonlót bárki megtehet az OSZK-ban vagy a saját könyvtárában, otthon, az eredeti oldalpárokat lapozgatva is.

„…hiába üvöltöttem mint a vadszamár/ a képeken nem hallatszott semmi”, mondja wili Tolnai Ottó mint egy pince című versében, amikor pechán úr halála után megkérdezi tőle egy újvidéki újságíró, hogyan érezte magát, amikor modellt ült az Orfeuszhoz, végül is népszerű lett a kép. A szentendrei Ferenczy Múzeum kiállításán átjön a legendás Új Symposion-hang, de talán a jel-zaj viszonyon lehetett volna még kicsit állítani. Ugyanakkor így is nagyon fontos vállalkozás, hogy a tavalyi Mozgó Világot bemutató kiállítását követően most az Új Symposionnal foglalkozik a Múzeum. Remélhetőleg a tárlat inspirációs forrása lesz számtalan új tanulmánynak vagy akár az Új Symposion bátorságával vetekedően merész új szellemi műhelyek létrejöttének, ahol újabb vidéki Orfeuszok is feltűnnek hasonlóan kivételes fizikumú megjelenéssel.
 
A kiállítás április 29-ig látogatható. 
Szerző: Kántor Viola