Gogol: Háztűznéző / Katona József Színház
2017.11.05.

Vannak előadások, melyeknek legfőbb érdeme az, hogy megerősítik az adott színház törzsközönségének komfortérzetét. Talán meglepő lehet, de ilyen előadás most Ascher Tamás Gogol-rendezése is a Katonában. "Teljességgel valószerűtlen történet" helyett, íme egy teljességgel ismerős képlet. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

A boltokkal ellentétben a színházak nem zárnak be leltározás idején, mi több, a leltár felvételét rendszerint a közönség színe előtt ejtik meg. Ilyenkor a színpadon megjelenik minden régről ismerős díszlet és jelmez, rendezői jellegzetesség és színészi megoldás, a nézők pedig rendszerint beleegyező tapsaikkal és a köhögéstől való elvszerű tartózkodásukkal hitelesítik a hiánytalan inventáriumot.
 
Fullajtár Andrea, Fekete Ernő és Rajkai Zoltán
Fullajtár Andrea, Fekete Ernő és Rajkai Zoltán
A fentebb kimerítően körvonalazott jelenség mindjárt a Háztűznéző előadásának első pillanataiban érzékletessé válhatott, amint a nézőnek rálátása nyílt Khell Zsolt sokfelől meghitten ismerős díszletére. A darab során egészen a házasodás pereméig sodródó örökös agglegény, Padkaljoszin otthonának szocializmuskori kacatlerakata mintha nem is egyszerűen Khell korábbi színpadképeit, hanem egyenesen a Katona produkcióinak egyik legállandóbb stílusregiszterét idézte volna.
 
Az otthonos közeg kellős közepén egy, a papírformát borító meglepetés: a nagyszerű Fekete Ernő, a színház "hősszínésze" a dibdáb, sőt tutyimutyi vénlegény szerepében. Helyes azonban ezt az alábbi formában is megfogalmazni: a papírformát követő meglepetés. Merthogy a Háztűznéző hazai színrevivői rendre élnek azzal az - ilyesformán nem is annyira váratlan - húzással, hogy e szánnivaló figurát az adott színház (egyik) vezető drámai színészére osztják: Király Leventétől Kulka Jánosig. S ez jócskán érthető is, hiszen így rögvest látványosan komoly súlyt kap a vígjáték és a benne koncipiált, zavarba ejtően kisszerű történet, s mindeközben a szerep birtokosa még önnön színészi sokoldalúságát is ékesen bizonyíthatja.
 
Ascher Tamás rendezésében most tehát Fekete Ernőé a feladat - és a hálás lehetőség, és ő, tekintetének tétovaságától megszólalásainak kiúttalan kétségbeesettségéig, mindent remekül megjelenít. Nem parádés átváltozást látunk, Fekete színészi önazonossága, színpadi lénye csorbítatlan marad: a végül még tettre is sarkalló tehetetlenség paradoxona - mint lehetőség - ugyanis rég ott rejlik a színészben, arcvonásaiban, az alkat nehézkedésére rájátszó tehetségében, férfias orgánumának kényszeredettséget jelző hangütéseiben és hangnyújtásaiban. Mindezt most Padkaljoszin nikotex-oblomovi figurájába sűríti össze Fekete Ernő, s alakításának csupán egyetlen fogyatkozása észlelhető: a humor kiszikkadása és mellékessé válása.
 
Jordán Adél és Fekete Ernő (Fotó: Horváth Judit, forrás: Katona József Színház)
Jordán Adél és Fekete Ernő (Fotó: Horváth Judit, forrás: Katona József Színház)
Ezt persze vehetjük egyrészt rendezői koncepciónak, másrészt az előadástörténet és a színház közös hagyományának is. A Háztűznézőt "a lélek sötét bugyrait" megmutató, s így nevetés helyett sokkalta inkább hideglelést kiváltó "komédiának" játszani. Ez nem idegen sem a korábbról ismerős előadások modorától, sem a Katona bevett lágéjától. Fekete Ernő, valamint hoppon maradó túlkoros menyasszonyát, Agafja Tyihonovnát megformáló, fancsali arccal tépelődő Jordán Adél is elsősorban a szánalmasság megérzékítésére látszik koncentrálni, míg a Kacskarjovot játszó Rajkai Zoltán szinte démonikus Jágó-figurává nőne - ha nőhetne. "Fogod, letörlöd, és kész" - ismétli el Rajkai többször is, persze sulykoló fokozással, hogy mi a teendő, ha leköpik az embert, és a hangsúlyos közlés összes szignáljával ellátott színházi pillanatból épp csak maga a közlés hiányzik.
 
A főszereplők körül a Katona társulatának kikezdhetetlen rutinú, megingathatatlan oszlopai ugyancsak jól szolgálják az este meghittségét. A Rántotta szerepét hajdan már Kaposvárott is eljátszó Bezerédi Zoltán hangemelő ingerültsége, Keresztes Tamás (Zsivakin) vigyori bávatagsága, no és természetesen Fullajtár Andrea (Fjokla Ivanovna) házasságközvetítői forszírozása és vagány lendülete: megannyi magába zárt, helyből kész színészi mintagyakorlat. És persze ilyen Elek Ferenc szöveggel alig ellátott házicseléd-alakítása is, melyben központi szerep jut a mindent értő és megértő, egyszerre diszkrét és kandi tekintetnek. Féltés és szeretet sugárzik e szempárból, méghozzá olyan féltés és szeretet, amely egyszerre irányul önmagára és régi gazdájára.
 
Az előadás utolsó perce egy szöveg nélküli színváltás kedvéért még egyszer visszahozza elénk Padkaljoszin otthonát. Talán hogy lássuk: időközben sem veszett el semmi, akár alá is írhatnánk kifelé menet a leltárjegyzéket.