Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét / Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg
2017.09.25.

Egy vidéki színházban a vélt vagy valós fenntartói, nézői és művészi igényt ki kell elégíteni. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban a 2016/2017-es évad magyar „félkortársa”, továbbá fajsúlyos, komoly-komor témát feldolgozó előadása volt Az ötödik pecsét. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.

Valljuk be, Zalaegerszeg messze van a színházi szakmai érdeklődés központjától. Ez minden bizonnyal a centrumtól való sok kilométernyi távolságból következik. A véletlenek viszont oly szerencsésen játszottak össze, hogy Az ötödik pecséttel együtt az előző évad nagyszínpadi bemutatóiból négyet sikerült abszolválnom. Kettőt a helyszínen, kettőt vendégjátékként Budapesten.

A dzsungel könyve volt az évad családi előadása. A musical sikere az ősbemutató óta töretlen a magyar nyelvű színházakban, Zalaegerszegen sem először vették elő, tíz éve már bemutatták, de egy új generációnak új Mauglik, Baluk, Bagirák kellenek. Ezt az előadást Bal József rendezte – pályája során harmadszor, az előző két, kecskeméti és szegedi rendezéséhez tartozó díszletben, jelmezben, olyan látvánnyal, ami fölött jelentősen eljárt az idő. Az alapanyag viszont – musical is, Kipling is – működött, a színészek meg a közreműködő gyerekek kedvvel játszottak. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

A szórakoztató funkciót két nagyszínpadi produkció töltötte be: az Én és a kisöcsém a zenés, a Balfácánt vacsorára a prózai műfajban. Mindkettőt üzembiztosan bonyolították le a rendezők, különösebb invenciók nélkül. Kerülve a nagyszabást, az operett-bohózat Halasi Imre színrevitelében könnyedre, bohóra és kellemes vizuális kultúrájúra sikerült; Zolestyákként Besenczi Árpád visszafogottabban bánt színészi eszközeivel, mint az általa rendezett francia vígjátékban, amelyben az egyik főszerepet – nem a címbeli balfácánt, bár ha úgy vesszük, a beálló derékkal és a zavaros nőügyekkel Pierre is annak tekinthető – el is játszotta.

Feltételezem, Az ötödik pecsét a zalaegerszegi bérlettulajdonosok nagyobb részének nem alapélménye sem Sánta Ferenc 1963-as regényeként, sem az abból 1976-ban készült filmként. A történelmi cselekvés és az etikus cselekvés ellentéte napjainknak egyre inkább (alap)kérdésévé válik, ezt igyekszik illusztrálni az előadás. A színpadi szöveg Hamvai Kornél adaptációja, ami az 1 óra 50 percnyi két felvonást tekintve rendkívül ökonomikus, de a regény – paradox módon – epikus dialógusaiból dolgozó átirat mégsem pörög fel igazán.  

A kisrealistán berendezett, egymástól szigetként elkülönülő mikroterekből álló színpaddal szembesülünk először. (A rendező, Csiszár Imre tervezte a díszletet is.) Bal oldalon elöl van Gyurica órás lakása kis asztallal, székkel. Jobb oldalon egy dobogóra építve Béla kolléga kocsmája hátsó fallal, ócska csipkefüggönnyel, söntéssel, asztallal, székekkel. Lejtős, kifutószerű az utca, amely átlósan szeli ketté a színpadot. Az utcai lámpa fölött egy hatalmas toronyóra számlapja dől előre. Lóg a levegőben, mintha a robbanás utáni, zuhanás közbeni pillanat lenne kimerevítve, vagy mintha az időtlenségben lebegne. Az utca bal oldalán, a színpad nagyjából középtáján újabb dobogó, ebben a konyhában él Kovács és Kovácsné. Szintén egy ilyen tologatható dobogóra került a kocsmárosnak és feleségének otthona. A pártiroda egy íróasztal, a zárka szintén dobogó, egy szürke hátsó fal és néhány zsák. A színpad jobb oldalára kerül egy ajtó. Fém – ha becsapják, döng. Egészen furcsán hat a hang ebben a térszervezésben, de még furcsább, amikor úgy szól a csengő, hogy a színész egy nem létező ajtó előtt áll, és a levegőt nyomja. 


Ennél már csak három dolog bizarrabb. A fizikai erőszak színpadi megjelenítése, ami annyira erősen akar hiteles lenni, hogy az ütések az Ötvös Csöpi-filmeket idézik – miközben a verbális abuzálás, például Kovács asztalos feleségének lekurvázása, tökéletesen működik –; az, ahogyan az agyonkínzott Vasöntő előtt erősen eltúlozva esnek, sőt omlanak össze; valamint az utolsó momentum, a bombázás. Nem is feltétlenül a robbanás hanghatása, mint inkább a színpad hátsó részét lezáró vászonra vetített fekete-fehér háborús romos kép, illetve az abba becsapódó színes lángcsóva. Az addigi egységes látvánnyal nem passzol, és a kivitelezés sem túl szofisztikált.

A hangsúlyok egy zárt, egymást látszólag jól ismerő közösség hétköznapjaira és morális dilemmáira kerülnek. Ismerős, teljesen hétköznapi emberek ők, akik szinte azonos karakterek. (Szakács Györgyi ruhái ezt pontosan eltalálva egyénietlenítenek.) Kedélyesen beszélgetnek, témáik a mindennapok piszlicsáré ügyei a borjúszegy elkészítésétől a Fórum mozi közönségéig. Amik egyébként is kevéssé izgalmasak vagy felvillanyozóak, színpadon meg aztán pláne kevéssé azok. Különösen akkor, ha a színészeket úgy térszervezi a rendező, hogy jórészt csak néznek kifelé a semmibe, mintha annyi lenne a lényeg, hogy elmondják a magukét. Nyomatékot gyakran azzal adnak közlendőjüknek, hogy hirtelen felállnak, mint az iskolai felelésnél. (Ez érthetetlen és bizarr, az meg szimpla „koszosság”, ahogy a könyvügynököt játszó Bellus Attila szövegmondás közben le-lelép a dobogóról, a semmibe, egy definiálatlan térbe.) Egymásba folynak a mondatok, a froclizás meg a receptmesélés, olyannyira, hogy teljesen elvesznek lényegi közlések. Az, hogy ebben a világban már minden megtörténhet, mert ha „azok odakint” szappant főzhetnek emberből, bármit megetethetnek velünk. És az ötödik pecsét példázata.

Fotók: Umberto Pezzetta. Forrás: Hevesi Sándor Színház
Fotók: Umberto Pezzetta. Forrás: Hevesi Sándor Színház

A hosszú expozíciót követően rendezőileg és színészileg hellyel-közzel megoldott a karakterek egyénítése. Finoman szólva is sikerületlen a nehezen megszerzett húst a szeretőjének adó könyvügynök önmarcangoló monológja. Nem hiszem, hogy ez a súlytalanság azért van, mert a megcsalás tényét nem látjuk. Hihető a piknikus alapvetően nem lélektelen, de a szinte pontosan iktatott segítségadással inkább jelen- és jövőbeli túlélésre és haszonra játszó Béla kolléga figurája és világképe. (Annak ellenére, hogy erősek köztük az árnyalatkülönbségek, az évadban a rendezők gyakorlatilag ugyanazokból a színekből kevertették ki Kiss Ernővel a kocsmárost, a Balfácánt vacsorára furcsa szenvedélyű Francois-ját és az Én és a kisöcsém Doktor Sasát. Mivel a színész egykori Gézagyereke emlékezetes alakítás volt, a paletta az idén kértnél/mutatottnál biztosan szélesebb.) Kovács asztalos idealizmusa nem tud elég súlyos lenni, ellentétben a színpad egyetlen, puritán emberi hangon beszélő karakterével és színészével (Balogh Tamás, Ecsedi Erzsébet). Döbbenetes és rémisztő perspektíva, mihez vezet Keszei művészi fényképész (Szakály Aurél) hisztije és sértettsége, monológjából ugyanis nem egy messianisztikus öntudattal felvértezett forradalmár zavaros okfejtése mint egy pitiáner bosszúálló képe rajzolódik ki. Gyurica órásmester (Farkas Ignác) dilemmája eljut a nézői agyig, de az, hogy saját tomoceuszkakatitiségünkön vagy gyugyuságunkon gondolkodunk, nem feltétlenül a színésznek köszönhető. Hallgatása csak hallgatás, nem megfigyelés és fegyelmezett titoktartás. A nyilasokat játszók beosztásuktól függetlenül azért ijesztőek, mert azt bizonyítják, bárki kerülhet ordas eszmék hatása alá. Bárki, aki amorális vagy ignoráns. És aki közülük még manipulálni is tud, az magasabbra jut, mint az elegáns, öltönyös, magát be nem szennyező Civilruhás (Sztarenki Pál). Krisztusi pózban, hosszú láncon lóg a Vasöntő. A szerepet játszó Baj László inai megfeszülnek, teste vörös festékkel leöntve, könyörületért sóvárgó tekintete az erkélyig ér.

Az előadásban Kalmár Pál korabeli dalai szólnak atmoszférateremtő jelleggel. A tájra-emberre rátelepedő köd azonban hiányzik a színpadról.

Szerző: Papp Tímea