Sziget Fesztivál 2017
2017.08.18.

Bár a Sziget Fesztivál már évek óta egy hatalmas játszótér hangulatát kelti, ahol gyermeklelkű részeg felnőttek ugrabugrálnak vagy bámulnak nagy, színes, izgalmas, esetleg kevésbé izgalmas dolgokat, azért két fröccs között a valóság néha itt is szembejön velünk. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

A Sátor határok nélkül, a Néprajzi Múzeum szigetes sátra a párizsi Bevándorlástörténeti Nemzeti Múzeummal karöltve ebben az évben is jóval érdekesebb programmal jelent meg a fesztivál múzeumi negyedében, mint az összes többi együttvéve. Előbbi idén a magyarországi romák kultúrájának és integrációjának bemutatására helyezte a hangsúlyt, utóbbi az elmúlt évek menekülthullámaival, az érkezők európai útjával foglalkozott. Itt találkoztam Abdullah Karammal, egy fiatal szír képzőművésszel, aki számítógépes kalandjátékot készített arról, hogyan jutott el Szíriából Törökországba. Mint megtudtam, ez csak az első rész, a második rész az Európába vezető útról fog szólni. Karam jelenleg Salzburgban él, szuper munkája van, biztonságban érzi magát, de egész családja Szíriában maradt. Mikor arról faggatom, melyik úton és hogyan jutott el Ausztriába, elmondja, hogy nagyon nehéz volt most visszatérnie Magyarországra, mert amikor legutóbb itt járt, akkor fegyvert fogva kellett elmenekülnie a magyar szervkereskedők elől. Teljesen ostobán hallgatom, és azt mondom neki, hogy sajnálom, de rögtön érzem, hogy ez nem a megfelelő kifejezés, ő meg megérti, és mondja, hogy ne aggódjak, mert tudja, hogy egy egész néppel nem lehet baj, hanem rossz meg jó emberek vannak mindenhol. Köpni-nyelni nem tudok, és arra gondolok, hogy ezt most minden magyar embernek hallania kellett volna.
 

Hogy kicsit visszaállítsam a fesztivál-hangulatomat, átmegyek a cirkuszos sátorhoz, ahol találkozom minden idők egyik legbunkóbb bohócával. Mr. Banana halálra szívat egy kb. hatéves kiskölyköt, akit következetesen Godnak nevez, mert (látszólag) ő tartja kötelet, amelyen Banana úr olyan természetesen ácsorog és ugrál, mintha a földön csinálná ugyanezt. Aztán leugrik a színpadról, felhív magához egy fesztiválozó lányt is, akit Mamának nevez, és segítségével pofátlan, szexista viccekkel szórakoztatja a közönséget. Én nem szórakozom annyira jól, a többiek viszont láthatóan igen, úgyhogy lehet, hogy mégis jó, amit látunk. Azt mindenesetre az utolsó pillanatig nem sikerül eldöntenem, hogy God, a kissrác beépített show-elem, vagy sem, de akárhogy is legyen, elképesztően ügyes.
 
Aztán elhaladok az Operaház színpada mellett is, ahol a már hagyományosnak mondható slágerparádé megy az Opera sztárjaival. Idén trendi csillámtetkók díszítik az énekesnőket, de én arra érek oda, hogy Balczó Péter Rigolettót énekel egy túlméretezett pizzás dobozzal a kezében, amit egy pillanatig nem értek, aztán nagyon fájdalmas, ahogy leesik: a La donna è mobile-t én is a kilencvenes évekbeli pizza-reklámból ismerem. 
 
PJ Harvey
PJ Harvey. Fotók: Sziget Fesztivál
Tűkön ültem, mióta kiderült, hogy idén PJ Harvey fog játszani a Szigeten. PJ Harvey még soha nem volt Magyarországon, így a magyar rajongók nagyon sokat vártak ettől a koncerttől. Az azóta megjelent kritikák, így például Kovács Bálinté is az indexen, mintha kicsit kerülgetnék a forró kását, mintha nem mernék leírni a szomorú igazságot: ez a koncert unalmas volt. De annyira, hogy a harmadik sorban álltam, előttem négy ember végigkártyázta a koncertet, három pedig a földön ücsörgött. Persze, PJ Harvey nem egy fesztiválos slágergyáros, de egy fesztiválkoncertnek megvannak az íratlan szabályai, például nem érdemes lemezbemutatót csinálni belőle. Pedig a közönségben megvolt az inger a mozdulásra, ez látszott, mikor megszólalt a Down by the Water, a To Bring You My Love vagy a Shame. Másrészt nehéz úgy élvezni egy koncertet, ha az előadó és a közönség között egy fátyol van, képtelenek együtt lélegezni. PJ Harvey sosem volt közlékeny a színpadon, és nem is hiányolom a számok közötti felkonferálásokat. Annál inkább a művész nyitottságát a nézők felé, mert ha ez hiányzik, akkor csak a por meg a műanyagpoharas sör különbözteti meg a fesztiválkoncertet az otthoni zenehallgatástól. 
 

PJ Harveynak különös tragédiája egyébként, hogy járt pár évet Nick Cave-vel. Felháborított kissé a koncertkritikák olvasása közben, hogy minden szerző úgy gondolta, valahogyan össze kell hasonlítani őt exével. Igen, Nick Cave valóban híresebb egy kicsit, és feltehetően a két zenész kölcsönösen hatott egymásra, de érdekesnek találom azért, hogy a pár évvel ezelőtti szigetes Nick Cave koncertnél a kutyának sem jutott eszébe a zene vagy az előadásmód PJ Harvey-s elemeiről megemlékezni. Így lett végül szegény PJ Harvey tényleg „man-sized”, és így múlik el a világ (nőinek) dicsősége.
 
PJ Harvey-éhoz hasonló fesztiválképes koncertet adott az Alt-J az utolsó napon. Arra persze nem kellett számítani, hogy a közönség extázisban fog tombolni ezen a koncerten, az Alt-J zenéje nagyrészt lassú, szomorú, érzékeny számokból áll. A színpadkép funkciója itt az volt, hogy minél kevesebbet mutasson meg az előadókból: kb. háromméteres vasrudak álltak ki a földből, amelyek kerítésszerűen választották el egymástól a zenészeket, sok volt a sötét, a vetítés és az ellenfény a színpadon, mindez pedig láthatatlanná tette a zenekart. 
 
A Szigetnek különben sosem a headlinerek voltak az erősségei, a meghívott zenekarok nagyobb része inkább mondható másodvonalbelinek, mint a fősodornak. Egy kelet-európai fesztiválnak – és bármennyire szeretnénk, hogy ez ne így legyen, a mi Szigetünk az angol Glastonburyhez és a spanyol Benicassimhoz képest egyelőre az – másfajta profilt kell választania, ha piacképes akar maradni, és ez ebben az esetben jól körvonalazható a „The Island of Freedom” mottóval. De ez a sokszínű forgatag egyre népszerűbb, egyre biztosabban növekszik, talán egyszer lehet belőle nyugati fesztivál, még akkor is, ha közben Magyarország a Balkánon ragad.

Szerző: Puskás Panni