Dale Wasserman–Mitch Leigh–Joe Darion: La Mancha lovagja / Miskolci Nemzeti Színház
2017.07.21.

A Miskolci Nemzeti Színház előadása nem akar több lenni komolyan vett zenés szórakoztatásnál. Ínséges időkben ez nem kis vállalás. És miközben ezt tökéletesen be is teljesíti, az emberben ott bujkál a kisördög. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Vannak dolgok, amiket – médiumtól függően – újraolvasunk, újrahallgatunk, újranézünk. És most nem a színikritikusi munkáról van szó, amihez ez alapból, akarva-akaratlan hozzátartozik. (Mert volt évad, amikor három Liliom és négy Három nővér jött szembe, más-más minőségben. És akkor az ember habitusától függően vagy arra gondol, hogy ennyire szűk a színházak drámairodalmi érdeklődése, vagy arra, hogy legalább generációnként egyszer bizony műsorra kell tűzni a nagy klasszikusokat, hiszen az nem lehet, hogy ne lássák a népek a szerelmet és a ragaszkodást meg a boldogtalanságot azon a prizmán keresztül, pláne a helyi monopolhelyzet összes áldásával és átkával küzdő vidéki színházakban.) Hanem arról, ha valaki valamit szándékoltan vesz elő ismét. Például, maradva a színháznál, egy rendező egy darabot újra színre visz. 


Tekintsünk el a megrendelésektől, a notórius önremake-ben utazóktól. Továbbá ne legyünk cinikusak. Tételezzük fel, hogy még mindig érdekli az alkotót az alapanyag, nem tud tőle szabadulni. Akár azért, mert az előző alkalommal nem sikerült kibontani azt, amit szeretett volna, akár azért, mert még mindig/újra égető aktualitását látja a műnek, de akár azért is, mert az idő elteltével máshová tenné a hangsúlyokat. Vagy egyszerűen csak épp erre van szüksége a társulatnak, amelynek tagjait, képességét maximálisan figyelembe veszi és kihasználja.

Keszég László főrendezői névjegyét anyaintézményében, a Szegedi Nemzeti Színházban a Mesél a bécsi erdővel tette le. Az előadásból, azon kívül, hogy sok színésszel tud megismerkedni, nem különösebben derült ki, ehhez miért épp ez az Ödön von Horváth-darab tűnt a legalkalmasabbnak. Amit 2007-ben megrendezett a budapesti Nemzeti Színházban, sok sebből vérző produkció lett, de legalább a staffázst meghagyta. Szegeden mintha a melodrámára koncentrálna csak – ráadásul a pestihez képest új tervezőkkel újragondoltatva, az egészet egy Shakespeare-királydráma díszletébe, a 80-as és a 90-es évek fordulójának ordenáré ruháiba csomagolva (de miért, istenem, miért?)-, kamaraműre lúgozva a drámából a kis- és nyárspolgárit illető égetően fontosat. Így aztán jórészt elveszetten tébláboló színészeket látunk egy teljesen súlytalan történetben. Az elpazarolt lehetőség azért is szomorú, mert kevés az esély az elkövetkező tíz-tizenöt évben az élmény felülírására. A Tisza-parton legutóbb 1976-ban játszották a művet. Akik ezt idén látták, ez lesz nagyjából örök életre a vonatkozási pont.

Keszég László egy másik Nemzeti Színházban, a dél-magyarországihoz képest jóval erősebb művészi alapokon álló miskolciban is dolgozik, ahol idei második rendezése a La Mancha lovagja. A Színházi adattár szerint 1978-ban és 1990-ben játszották itt a musicalklasszikust, tehát épp ideje volt elővenni. Igaz, a sztorit illetően nem kifejezetten acélos, a zene viszont fülbemászó, slágeres, és ha van hozzá megfelelő címszereplő és a megannyi, kis és még kisebb mellékszerepet alázattal és komolyan vevő, azoknak arcot adó társulat, a vékonyka szüzsé élettel tud megtelni. Keszég ezzel a darabbal is találkozott már, 2011-ben Kaposváron. Az akkori vállalkozás a miskolci döntéshozók szerint ma is működőképesnek találtatott – nem beszélve arról, hogy egyre könnyebb bizonyos párhuzamosságokat fellelni színpad és valóság között –, hát szinte egy az egyben került át Miskolcra. 

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

Maradt Árvai György díszlete, ami lehet úszó, lehet sziklába vájt börtön, mindenesetre lent van. Szürke falak, derékszögek alig, a rozsdás fémlépcső is leereszthető, felvonható, menekülésre esély sincs. Ide, a Szűcs Edit jóvoltából rafinált, rongyos és csíkos, de nem rabruhás rabruhát viselők közé kerül a művészséget és az értelmiségi létet annak sztereotip darabjaival, például hosszú piros sállal jelző ruhákat hordó író és szolgája. (Ez is maradt Kaposvárról.) Akiknek fogalma sincs, mit követtek el, miért fogta el őket az inkvizíció. Miközben kinn tombol a diktatúra – a börtönőrök esetében erősebb a didaxis a jelmezekben, konkrétabban idézik a spanyol Francót és általában az ilyen típusú államberendezkedések erőszakszervezeteinek egyenruháit –, benn sem egyszerű az élet. A rabok saját szabályainak is meg kell felelni, az ő törvényszékük előtt is bizonyítani kell az elítéltnek a maga igazát. Ez a kettős bizonytalanság, az embert és műalkotását egyaránt érintő élethalálharc határozza meg az alaphelyzetet, amely ürügyül szolgál a színház a színházban-hoz. (Ha a szerzőkkel finomabban akarunk bánni, cseréljük le az igét az indukál szóra.) A nagykép disztopikus rabságára rímelő, ám azt a mikrovilágban mégis egy rövid időre elfeledtető, abból paradox módon épp a börtönben kiszakadó játék, a Don Quijote-regény kellékei, a börtönben fellelhető szedett-vedett tárgyak szintén ismerősen hatnak, ha elkezdenénk a két előadásról fellelhető fotókat egymás mellé pakolgatni, minden bizonnyal számos egyezést találnánk. Új Gergye Krisztián koreográfiája – Bodor Johannáéhoz képest –, az viszont engedtessék meg szegény recenzensnek, hogy mindenre ne emlékezzen, mert az ő feje sem káptalan. Meg hát nem kellenek azok a checklistek, van, amikor egyszerűen el kell dobni azokat.

Az biztos, hogy kis társulattal nem vihető színre a La Mancha lovagja, Miskolcon pedig szerencsére rendelkezésre áll megfelelő mennyiségű színész, akik mindennek hangot adnak, aminek kell: a dalokat eléneklik – Cser Ádám nem öncélú, jó tempójú dirigálásával –, a prózai mondatokat tartalommal töltik meg. Kiválnak kisebb-nagyobb jeleneteikre a csoportból, majd visszaállnak – ne szépítsük – statisztálni. De nincs dobva a szerep, massza helyett jól megkülönböztethető karaktereket látunk a szimultán folyó eseményekben, akiken meg-megakad a tekintet. Tenki Dalmán és Salat Lehelen különösen, pedig utóbbi leghátul áll. De ahogy percekig, egyértelműen kivehető, szabályos ritmusban feni a bőrszíjon a borotvát, nos, az egyszerűen csodálatos.


És nem illethetjük kifogással a főbb szerepek alakítóit sem. Varga Andrea (Aldonza/Dulcinea) hitet és hitetlenséget pontosan megokol, megalázottságban is elszántságot, erőt mutat, Lajos Andrásban (Szolga/Sancho) ott a határtalan lojalitás, az elementáris játékosság és a derű. A címszerephez, már ha súlyt akarnak neki adni, és nem csupán abszolválandó feladatnak tekintik, Cervantesként és Don Quijoteként is kell valamiféle naiv eszelősség, a hol saját, hol objektív igazságba vetett makacs hit. Erre a karakterre pedig Harsányi Attila tökéletes választás, aki akár független monodrámában, akár többszereplős kőszínházi előadásban úgy képes megfogni azokat a figurákat, akik kizárólag önmagukba zárt világuk rendszerében működnek, hogy a néző nem tekinti őket futóbolondnak, és a szörnyetegeket – taszítsanak bármennyire is – érteni akarja. 

A miskolci La Mancha lovagjában átemelt önismétlések és a pillanatból, a színészi habitusból létrejövő pillanatok egyaránt vannak, a produkció egyszerre praktikus és eredeti választás. Mintha a párhuzamosan futó járt és járatlan utak között találtak volna egy ösvényt. A kisördögök meg menjenek a fenébe.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Szerző: Papp Tímea