Stúdió ’58-89. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója retrospektív kiállítása / Budapest Galéria
2016.12.14.

Komoly kihívás a Fiatal Képzőművészek Stúdiója harminc éves történetéből retrospektív kiállítást rendezni, az ugyanis számos buktatót rejt magában. KOCSIS KATICA KRITIKÁJA.

A problémát nemcsak az anyag nagysága okozza, hanem az is, hogy az elrendezéssel érzékeltetni kell az évtizedek előrehaladtával és a központi törekvések gyengülésével együtt járó fellazulási folyamatot is. Zombori Mónika azonban olyan tárlatot hozott létre, amely részletes és pontos képet fest a Stúdió 1958 és 1989 közötti működéséről.

Képek a kiállításról
Képek a kiállításról
A STÚDIÓ ’58–89 nem klasszikus kurátori kiállítás, hanem sokkal inkább egy archívum térbeli meghosszabbítása – a kutatás 2013-ban indult, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója múltjának dokumentumait láthatjuk most a Budapest Galériában. Talán emiatt lehet, hogy a vártnál jóval kevesebb a magyarázó szöveg, a kurátor a legtöbb helyen mellőzi a reflexiókat és a tényszerű megállapításokat, inkább hagyja, hogy az anyag magáért beszéljen. 

A kiállítás elején kapunk ugyan egy hosszabb szöveget, amely tájékoztat a kezdeti konzervatív hozzáállásról, az azt követő progresszív időszakról, majd a hetvenes évekbeli visszarendeződésről, végül pedig a felettes szervektől való függetlenedési folyamatról is szól, azonban a kiállításban előrehaladva alkalmanként jól jönne néhány támpont, amelyek végigvezetnének azon a folyamaton, amely során a Stúdió kultúrpolitikai intézményből társadalmi szervvé vált. Ugyan tavaly Zombori Mónika az Artmagazinban egy részletes és pontos tanulmányban már bemutatta a kiállítás mögött húzódó kutatást, e szöveggel együtt a tárlat jól értelmezhető, hiányában viszont a befogadó alkalmanként a sötétben tapogatózik.

A kiállítás egyébként jól tagolt. A földszinti termekben történeti összefoglalót találunk. A kurátor egy idővonalra fűzte fel az intézmény legfontosabb működési felületeit: az éves kiállítások plakátjai, katalógusai és egyéb dokumentumai, valamint a megnyitókon készített fotók mesélnek a tagság művészetéről. Ezeken keresztül vizuálisan is tetten érhetők a Stúdió életében bekövetkezett változások. A falakra felkerült még néhány korabeli tag visszaemlékezése is, amelyek azért nagyon izgalmasak, mert különféle mikrotörténeteket elevenítenek fel az intézmény életéből.


Az utolsó teremben Kaszás Tamás installációja ütközik meg az 1985-ös tárlatra beküldött önarcképekkel. Kaszás munkája olyan fotókat, leveleket, újságcikkeket és jegyzőkönyveket tartalmaz, amelyekből egyrészt tetten érhető, hogy az állam mi módon tartotta kontroll alatt a művészetet, másrészt a személyes sértettségek, egyéni konfliktusok is kirajzolódnak a dokumentumokból. Ez az alaposan feldolgozott és dokumentált anyag izgalmas ellenpontot képez a szemközti falon található művekkel, amelyek legtöbbje sokkal inkább művészi önarcképként értelmezhető alkotás, mint valódi képmás.

Az emeleti termekben az egykori tagok munkáit őrző Stúdió Gyűjteményből látható egy különleges válogatás. Az intézmény csak a hetvenes évektől gyűjtötte a tagok munkáit, azonban a teljes anyag így is több mint ötszáz tételből áll. Ebből az anyagból Zombori most hatvanegy alkotást mutat be úgy, hogy azokból is világosan kirajzolódjanak az intézménytörténeti folyamatok. Ennek megfelelően az első termekben a hagyományosabb munkák – mint például Bodóczky István Haj vagy Kovács Péter Nyitás című művei –, míg az utolsó kettőben a progresszívebb, kísérletező jellegű alkotások – többek között Zrínyi János Colorja, Kalmár István Összecsukható műve – is helyet kaptak. A hatvanegy mű között igazi különlegességeket is találunk, látható például ef Zámbó István Száradó drapéria, Bukta Imre Jelek a majorból, Böröcz András Feltámadás, Körösényi Tamás Egyéni zárolt, Hegedűs 2 László Kossuth Rádió Budapest, Rácmolnár Sándor Florida című munkái is. 

A szerző felvételei
A szerző felvételei
Ezekben a termekben egészen sűrű az elrendezés, hiszen a kurátor nyilvánvalóan igyekezett a gyűjteményből minél több munkát megmutatni. De nem is igazán ez a zavaró, hanem a képfeliratok hiánya: ugyan minden teremben megtaláljuk a műtárgylistát, az alkotások melletti számok segítségével pedig össze lehet párosítani, hogy kinek melyik munkája az adott mű, azonban nem biztos, hogy mindenkinek van kedve ehhez a „kitalálósdihoz” – legalább a mű címe és alkotója igazán odakerülhetett volna az adott alkotás mellé vagy alá. Az viszont mindenképp dicséretes, hogy Zombori az ikonikus művek mellett kevésbé kvalitásos munkákat is felvonultat, mert ezáltal valós képet kaphatunk a Stúdióról és a gyűjteményről. A tárlatot a folyosón a meg nem valósult plakáttervek zárják, melyek szintén tartogatnak különlegességeket. 

Összességében mégis páratlan és hiánypótló kiállítást láthatunk, amely tényleg alkalmas arra, hogy valós fényben láthassuk a Stúdió rendszerváltás előtti működését, hogy megérthessük, hogy mit jelentett az intézmény egykor, és mit jelent ma, valamint, hogy mit lehet kezdeni több évtizedes távlatból a sok esetben erősen terhelt múlttal.

A kiállítás 2017. január 8-ig megtekinthető.
Szerző: Kocsis Katica