Urbán András és Schilling Árpád montenegrói előadásai / Desiré Central Station Festival 2016
2016.11.22.

Úgy látszik, valami történik Montenegróban: a cetinjei „Zetski dom” Királyi Színház két, más okokból igencsak figyelemre méltó előadással lépett fel a szabadkai Desiré Fesztiválon. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Az idén nyolcadik kiadását ünneplő szabadkai Desiré mindjárt abba a korba ér, amikor már nem kell bemutatni senkinek, aki kicsit is érdeklődik a régió kevéske, szóra érdemes színházi fesztiválja iránt. Ez a történet persze valójában korántsem az évek számáról szól, hanem arról, hogy Urbán András fesztiváligazgatónak és miniatűr csapatának villámgyorsan sikerült egy arccal és gondolattal, iránnyal és hitvallással rendelkező színházi találkozót összehoznia, ami egyre inkább emblematikus eseménnyé válik – és a közönség összetételét elnézve nem csak Szabadka városában. 

A mi erőszakunk és a ti erőszakotok
A mi erőszakunk és a ti erőszakotok
A Desiré megnyugtatóan kiszámíthatatlan: aki idejön, annak szinte minden eshetőségre fel kell készülnie. Értem ezen a nézőzaklatás egészen változatos formáit, és ez nem mindig (vagyis mostanában és leggyakrabban nem) nyílt színi vegzálás, gondoljon inkább ki-ki lélekig ható gyomrosokra, torkot fojtogató sírásra vagy döbbent hitetlenkedésre. Bár minden előadást nem láttam, a két legerősebb élmény második nézésre is ütött. Urbán Andrásnak a Végel László motívumait felhasználó szarajevói What is Europe?-ja dermesztő élességgel mutatja, hogy a Balkánról mi (nem) látszik Európából: ott van benne a nem tudás gőgje és félelme, meg az elérhetetlen Kánaán utáni örök vágyódás is. Szintúgy zsigeri hatású Oliver Frljic A mi erőszakunk és a ti erőszakotok című hetvenperces feketemiséje is, amely kíméletlenül, a morbid didakszistól sem mentesen szembesíti az ún. európai embert félelmeivel, frusztrációival, traumáival, melyek origója minden esetben a Keletről hívatlanul ide érkező Másik.

Ha vannak tipikusnak nevezhető előadások a mindenkori Desirén, mármint olyanok, amik miatt a rajongók messziről is elzarándokolnak ide, akkor ezek feltétlenül azok. Éppen ezért lepett meg, hogy a cetinjei „Zetski dom” Királyi Színházban két, külföldön magas árfolyamon jegyzett magyar rendező által színre vitt előadások úgy lógnak ki a virtuális sorból, hogy közben nagyon is beleillenek abba. A két előadás közös jegyeket is mutat: mindkettő felvillanyozóan izgalmas drámai alapanyagot használ, és egészen eltérő módon, de érezhetően olyan tudást aktivizál a színészekben, ami semmiképp sem nevezhető a rutin részének. Ugyanakkor mindkettő elhajlik a (Desirén és a régió más vezető fesztiváljain rendre megmutatott) balkáni brutálszínháztól, ami ahelyett, hogy bekötözné a tegnapi és mai, általában a történelem és a háború ütötte sebeket, inkább áramot vezet a meggyötört testekbe, így égetve felejthetetlen emlékeket a lelkünkbe. A 20 ezres lélekszámot sem elérő lakosságú Cetinje azonban valami mást (is) ad: nem tudok sokat az itt működő, jó 130 éve alapított színházról, az azonban elég sokat elárul róla, hogy szűk fél év leforgása alatt Urbán Andrásnak és Schilling Árpádnak is volt itt bemutatója. Hazai párhuzamokat nem kezdek el keresni, mert félek, hogy azok még a végtelenben sem találkoznának.

Jelenetek a Pillangó című előadásból
Jelenetek a Pillangó című előadásból
Az 1971-es születésű Aleksandar Radunovic (aki az előadás dark zenei világát is jegyzi) Pillangó – születési gyakorlat című, 2013-ban írott drámája balladisztikus, horrorisztikus családi tragédia. Két férfi és egy nő kegyetlen, utolsó vérig menő küzdelme ez egymással, a családdal, a társadalommal, az elvárásokkal. A majdnem üres színpadi teret is jegyző Urbán három fekete, Montenegro címerével díszes karosszéket rak egymás mellé, egy alacsony emelvényre. Ebbe ülteti le velünk szemben három, Lina Lekovic fekete, a flitterek vagy a csuklya ellenére is katonai egyenruha képzetét keltő jelmezekbe öltöztetett szereplőjét, akik a bő egyórás előadás első harmadában egy rádiójáték néma akcióhősei lesznek. 

A messziről induló, eleinte sok kihagyással építkező történet a férj (Srđan Grahovac) és a feleség (Ana Vujošević) egyszerre megrázó és köznapi párbeszédével kezdődik arról, hogy halott fiuk síremlékén milyen betűtípussal álljon a felirat. A hangszórókból megszólaló mondatokat mozgással, tekintettel, takarékos gesztusokkal kommentálják vagy ellenpontozzák a szereplők. Titkok és hazugságok szövik át az elsőre banálisnak tűnő élet(helyzet)et, és a szótlan testek gesztusai gyakran további elhallgatásokra utalnak. A kétszemélyes játszmát a harmadik játékos (Dejan Ivanić) színre lépése végképp felborítja: kiderül, hogy a részvét kötelező köreinek letudása után a családi barát a kábítószer túladagolásban elhunyt fiú tetemes tartozását akarja behajtani a meglepett és tiltakozó szülőkön. Téved, aki azt hiszi, ez minden, hiszen hamarosan tiltott szerelmi affér, meg nem született gyerek, bizonytalan apaság históriája, sőt a férfiakat romlásba döntő, vámpírszerű nő figurája elevenedik meg. 


Az előadás hatásmechanizmusa a meglepetésekre épít: nem nagy horderejű, inkább apró, lépésről lépésre lekottázott, folyamatosan követhető-követendő változások, elcsúszások ezek. A szándékosan szűkre szabott, minimalista forma, az egyre fokozódó tempójú, repetitivitásával sejtszintig ható zene, meg a némaságtól az ordításig, a mozdulatlan koncentrációtól a heves és veszélyes fizikai akciókig terjedő skálán mozgatott színészi játék a nézőtől is jelentős koncentrációt kíván, emellett kivételesen intenzív élményt nyújt. A színészek looperrel torzítják, módosítják, manipulálják a saját hangjukat: állatias üvöltés, nehézkes artikuláció, szaggatott mondatok jelzik az egyre sötétebb árnyalatokat kapó történet újabb és újabb fordulatait. Az utóbbi években Balkán-szerte provokatív és gondolkodtató politikai színházban utazó Urbán András egy első ránézésre egyszerű képletet mélyített el és dúsított fel az őt jellemző színházi eszközökkel. Egyetlen, minden szempontból átlagosnak mondható család életére közelebbről rápillantva kényelmetlen perspektívát nyit a zsarolás, megfélemlítés, függőség, erőszak, kiszolgáltatottság és csalás világára.

A színházi munkáiban és színházon kívüli megnyilvánulásaiban egyaránt nem parancsuralmi rendszerben, hanem mellérendelt vagy alulról építkező struktúrákban gondolkodó, és a számára fontos fogalmakat a családon mint színházi (és társadalmi) alapegységen keresztül gyakran felmutató Schilling Árpád a cetinjei színházban Ameddig a szem ellát címmel mutatta be a színészekkel közösen, kollektív alkotás keretében létrejött, az Európai Unió EU Collective Plays! projektje által támogatott új munkáját. Jól emlékszünk arra, ahogyan a kilencvenes évek közepétől Schilling makacsul kereste az új formákat, minden bemutatójával meglepve rajongóit és ellenzőit. Az utóbbi néhány évben azonban, mióta a hosszabb, maga választotta távollét után újra visszatért a színházak falai közé, magába szíva a színházi társulatból produkciós céggé alakult Krétakör kreatív közösségi projektjeiből adódó sokirányú tapasztalatokat, mintha egyetlen formával foglalkozna; igaz, azt egyre megfontoltabban és változatosan használva. Schilling akkurátusan bontja le a Színházat, elhagyva mindent, ami szerinte nem lényeges. A mi marad végül kérdésére az Ameddig a szem ellát érvényes választ ajánl: az odaadó, egymásra és a világra kíváncsi színészek találkozása egy jól összevágott, fejbekólintóan aktuális történettel egyszerre tud lokális jelentőségű és európai léptékű lenni. 

Jelenetek az Ameddig a szem ellát című előadásból
Jelenetek az Ameddig a szem ellát című előadásból
A nyolc, civil ruhás, egymást saját keresztnevén szólító színész teremfényben, egy ideig-óráig bent parkoló zongorától eltekintve teljesen üres színpadon játssza a másfél órás előadást: mi, nézők, hol egy sajtótájékoztató néma résztvevői vagyunk, máskor a mélyben elterülő, romantikus szépségű montenegrói tájat vagy a némi pénzért bármire kapható átlagembert jelezzük. A Schilling és dramaturgjai (Bíró Bence, Gyarmati Kata) által elmesélt és magabiztosan kézben tartott történet több szálon kanyarog, de a fő csapásvonal mégis Srđan (az ismét lenyűgözően erős jelenlétű Srđan Grahovac) Jedermann-története. A harag napja és a bécsi Hideg szelek után Schillinget még mindig és már megint a kiszolgáltatott, szó szerint nyomorba döntött kisember kilátástalan sorsa érdekli. Meg az, hogy a magasból láthatatlan átlagembert felzabáló rendszer ad-e valódi segítséget a lózungokon kívül? És ami ennél fontosabb: a pusztulást körbeállva szemlélő embertársak vajon akarnak, mernek segítő kezet nyújtani a rászorulónak? 

Srđan egy teljesen átlagos, bútorgyárban dolgozó csóró melós, aki az élettel járó szükséges rossznak tekinti a monoton, zéró kreativitást igénylő munkát. Bemegy, dolgozik, hazamegy, és másnap minden kezdődik elölről. A kisembernek nagy vágyai vannak: a „ha én gazdag lennék” nótájára egy csodálatos, mindentudó német masináról álmodozik, ami mellett elüldögélve várná a szájába repülő sült galambot. Évek, évtizedek is eltelhetnének ebben a látszatéletben, azonban derült égből villámcsapás: leépítés van a cégnél, Srđan is utcára kerül. A tizennyolc jelenetből álló dráma Srđan munkahelyi, szűkebb és tágabb értelemben vett családi és baráti körét tekinti át hosszabb-rövidebb, általában és legföljebb két-három személyes jelenetekben. A balkáni túlélőtúrán tucatnyi útkereszteződésnél választhat a versenyző rossz és rosszabb megoldások közül, hogy aztán amikor elfogytak a bűnbakok, a végső kétségbeesés egy egyszerre nevetséges és tragikus kitörési opció felé terelje.

Fotók: Molnár Edvárd. A képek forrása: Desiré Central Station Festival
Fotók: Molnár Edvárd. A képek forrása: Desiré Central Station Festival
Srđan úgy marad központi figura, hogy a dráma szerkesztésmódja miatt gyakran el-eltűnik a szemünk elől. Az epizódok fogaskerékszerűen, olajozottan kapcsolódnak egymásba (a mozaikos szerkezet felidézheti Robert Altman Rövidre vágva című filmjét is), a karakterek néha átsétálnak egyik jelenetből a másikba, máskor viszont újabb figurát rajzolnak fel néhány erős, jó mondattal. A bank béna biztonsági őréből lehet maffiafőnök, a cinikus miniszterből a lánya sorsáért aggódó apa, a munkanélküliből meg kidobóember. A szerencse minden szinten forgandó: a snúrozáshoz használt apró átváltozhat a túlélés zálogává. Nem csak ez a megoldás utal arra, hogy itt valamiféle kelet- európai össztársadalmi karnevál, kortárs haláltánc nézői – és Schilling nem hagy kétséget afelől, hogy egyben résztvevői is – vagyunk, ahol kevés olyan viszonylagos fogalom létezik, mint a fent és a lent. 

Kiábrándult világ képe rajzolódik ki előttünk, ameddig csak a szem ellát, és amit ez a halk szavú, alapszinten szcenírozott, konokul céltudatos előadás mond, abban valójában nincs sok új információ: a politikusok korruptak és cinikusak, az újgazdag maffiózók dúsgazdagok és kegyetlenek, a munkásember meg a tápláléklánc legalján tengődik, ameddig el nem bukik. Minden megérett hát a változásra, és az előadás eljátszik ezzel a gondolattal is, azonban az új generációk elszántságából mintha csak arra futná, hogy a világfalu másik végén vállaljanak egy másképpen, de ugyanúgy megalázó munkát, mint a szüleik tették. A rosszul, de azért el-elműködgető rendszerek folyamatosan újratermelik magukat, és valójában mi nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyetlen mozdulattal romba döntsük ezeket a reménytelen struktúrákat. A kimondatlan kérdés sokáig ott lóg a levegőben: mire várunk még?