24 hét
2016.10.10.

Az idei Berlinale egyetlen német versenyfilmje, a Szemrevalón is vetített 24 hét fikciós dráma, ami viszont elsősorban ismeretterjesztő dokumentumfilmként működik olajozottan. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

A 24 hét az abortuszról szól, és Anne Zohra Berrached rendező még politikai frontvonalon ellentmondásos témáján is különösen nehéz fogást választott: a cím is arra utal, hogy a hősnő a hatodik hónapjában gondolkodik el a terhességmegszakításon. Németországban a terhesség legvégéig törvény garantálja az abortusz választásának lehetőségét, amennyiben a magzatot súlyos rendellenességgel diagnosztizálják, amiből a 24 hét hősnőjének bőven kijut. A legmodernebb vizsgálatokkal kimutatják, hogy fiának 98% esélye van arra, hogy Down-szindrómával jöjjön világra, ráadásul súlyos szívelégtelenségben is szenved, ami miatt születése után szinte azonnal meg kell műteni, és a túlélési ráta még így is roppant alacsony.
 
Németországban a szülők 90%-a választja az abortuszt ilyen helyzetben, ennek ellenére a késői terhességmegszakítás témája kisebbfajta tabunak számít, részben talán azért is, mert a nácik spártai módon gondolkodtak a testi és szellemi sérültekről. Berrached egy dokumentumfilmes pontosságával közelíti meg a témát: filmjében fontos fordulópont egy látogatás egy Down-kóros közösségben, valódi és nagy felbontású képeket mutat a magzatról, az orvosokat pedig nem színészek, hanem profi medikusok alakítják (árulkodó, hogy a rendező és társírója, Carl Gerber vezetéknevén mutatkoznak be). A késői abortusz részleteibe is bepillantást enged a film: a magzat ilyen esetben már akkora, hogy gyógyszeresen be kell indítani a szülést, a baba pedig halálos injekciót kap. Berrached és Gerber tesznek róla, hogy a néző megtudja, mit vállal az, aki a késői abortuszt választja.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A film meggyőzően érvel pro-choice oldalon, azonban sajnos jobbára indirekten. A késői aborció rémisztő képei már-már kafkai testhorrorként ábrázolják a terhességet, amiért jogos kompenzációnak tűnik a választás szabadságának biztosítása a nők számára. A film progresszív politikája nem elsősorban a kicsengésében, üzenetében, inkább csak a tabutéma bátor feldolgozásában nyilvánul meg. Ami nem is feltétlenül szándékos, hanem jó eséllyel a bizonytalan, gyengekezű történetszövés eredménye. Eleinte még egyértelműen jót tesz a filmnek, hogy nincs benne állásfoglalás. Az alkotók kvázi abortuszellenes érveket is bedobnak, például snitteket vágnak be, melyekben a magzatot mutatják a méhburokban, a kezeire koncentrálva, azaz emberi attribútumait hangsúlyozzák ki, felvetve az abortusz mint gyilkosság képzetét.

Így elméletben sokáig nyitott marad a kérdés, hová fog kifutni a történet, a néző pedig könnyebben átérzi a főhős dilemmáját. Ráadásul nem csak az marad sokáig megválaszolatlan, hogy az abortusz mellett dönt-e a nő, de az is, milyen értékek mellett állnak majd ki az alkotók. Végül a hősnő dönt, a rendező és írója viszont nem állnak elő új érvekkel (se jókkal, se gyengékkel), nem húznak elő semmi perdöntőt, megmaradnak középutasnak. Rögrealizmusból ötös, ahogy a hősnőt még a döntés után is tépelődni ábrázolják, azonban az alkotóknak nem ártott volna olyan tézist vinni drámájukba, ami markánsabb történetet eredményezett volna. Mintha megijedtek volna a merész témaválasztásuktól és nekiálltak volna kompenzálni azt, vagy ők sem hittek volna benne, hogy tudnak érvelni bármelyik álláspont mellett a vitatott kérdésben.
 
A cselekményszövés folyamán nyitva hagyott kérdés(ek)re szükség is van, mert drámaként a film kiszámítható: abortuszról szóló mozi nehezen képzelhető el egy terhességmegszakítást bemutató nagyjelenet nélkül a fináléban, a nézőben a kicsengéstől függetlenül hiányérzet maradna, és dokumentaristaként is ziccert hagynának ki az alkotók. Drámai potenciál van a történetben, és az alkotók ki is használják, ám meglehetősen sablonos módokon. Férj és feleség egy idő után elkezd más-más álláspontot képviselni a dilemmában: a nő értelemszerűen az abortusz mellett, a férfi ellene érvel, ami leginkább nemükből és hátterükből fakad a filmben. A karaktereket alaposan megváltoztatják a tragikus bonyodalmak, az érzelmi intenzitás azonban nem nő a játékidő múlásával, hanem inkább csökken, a katarzis így végül elmarad.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Jó ötlet, hogy a hősnő híres standupos, egyike a kevés sikeres nőnek a szakmában, mindenki ismeri Németországban, és emiatt a bulvármédia is foglalkozik a terhességével, így nagy rajta a nyomás, a karrierje forog kockán. Az is találó, hogy már a második gyerekével terhes, gondolnia kell tehát arra is, milyen traumát okozhat egy szívbeteg kistestvér elvesztése az elsőszülöttnek. Ugyanakkor úgy lehetett volna izgalmasabb ez a film, ha nem egy bonyodalom, hanem karakterek szervezik a cselekményt, ha nem akárkivel történik meg mindez, hanem ironikusan rosszul érintette volna az eset a főhőst. Ha például abortuszellenes vagy abortuszpárti aktivistáról lenne szó, úgy talán keresettebb, de mindenképpen hatásosabb filmet kapunk, ahogy akkor is, ha kimondottan feminista komikus állna a főszerepben, mondjuk, egy német Sarah Silverman vagy Amy Schumer. A hősnőt pár poén erejéig látjuk a színpadon is, de olyan sótlan szövegeket írtak neki, hogy ezek alapján a német standup világutolsónak tűnik. 

A dramaturgiai gyengeségekért (amilyen még a jellemhibák és az onnan való fejlődés hiánya) némileg kárpótolnak a szereplőket intim közelségbe hozó kézikamerázás és a természetes alakítások, különösen a főhőst megformáló Julia Jentsch merész szerepvállalása. Összességében ez a doku-dráma inkább ismeretterjesztésben erős, nem katarzisban. A maga módján tökéletes instant versenyfilm a Berlináléra, mivel nem esztétikailag, hanem politikailag fontos és releváns. Arról lehetne vitatkozni, melyik ér többet, hogy vajon öncélú luxus-e a drámák szórakoztatása, de annyi biztos, e film dokumentumértékében sem igazi game changer, alkotói túl sokat áldoztak fel a merész témaválasztás és az objektív ábrázolásmód oltárán.
 
Szerző: Csiger Ádám