Ivo Dimcsev: Fest / Hebbel am Ufer, Berlin
2017.06.29.

Ivo Dimcsev, a bolgár koreográfus, táncos, előadóművész, énekes, zenész, író, rendező, performer, képzőművész (kihagytam valamilyen titulust?) a magyar közönség számára is polgárpukkasztó, provokatív, tabudöntögető, egyedi, bekategorizálhatatlan (kihagytam valamilyen jelzőt?) előadásairól ismert. NÉDER PANNI ELEMZÉSE.

Fest című (ünnepnek és fesztiválnak is fordítható), tőle szokatlan módon narratív produkciójában egy képzeletbeli dán színházi fesztiválra kalauzolja el a nézőt. A három hosszabb jelenetből álló történet során először a fiktív fesztivál igazgatónőjével, később annak technikai vezetőjével, végül pedig egy kritikussal találkozik. Ivo Dimcsev végig önmagaként van jelen a színpadon, s ez szerepdefiníciós kontextusban rögtön magyarázatot igényel. Mivel összes előadásának ő a főszereplője – húzóereje, ha úgy tetszik –, a dimcsevi koordinátarendszeren belül új jelentést nyer az, hogy Ivo miképpen játssza el Ivót, a világsztárrá avanzsált bolgár művészt; hogyan reflektál önmagára, majd a történet abszurd megcsavarásával tulajdonképpen minden alkotóra és a visszatetsző fesztiválvilágra. 


Kezdem a történettel. Először tulajdonképpen gyanús is, hogy Dimcsev és a fesztiváligazgató nő (Nicola Schoessler) erősen elidegenített, statikus párbeszédének első perceiben pusztán hétköznapi – persze magyar szemmel nézve némileg provokatív, most viszont a felkapott berlini befogadó színház edzett törzsközönségéhez tartozom –, a fellépéssel kapcsolatos dolgok kerülnek terítékre. A nő ül, a férfi áll. Mozdulatlanul, már-már gépiesen, tagoltan, nagy szünetekkel ejtenek ki minden mondatot. Mielőtt kényelmesen hátradőlhetnénk, a dialógus hamar új irányt vesz. A puszta leírásnál talán erősebb hatású, ha idézem szó szerint: 

Ivo: Még sosem léptem fel Koppenhágában. (kifelé) Nem tudom, bízhatok-e ebben a nőben.
Nő: A munkája provokatív és felkavaró. 
Ivo: Szeretném, ha sok meleg férfi lenne a nézők közt. Tudja ezt garantálni? 
Nő: (Szünet)
Ivo: Válaszoljon, maga furcsa nő. 
Nő: (Szünet)
Ivo: Megnézhetem a vagináját? 
Nő: Igen.
Ivo a nőhöz lép, aki letolja a bugyiját. 
Ivo: Emlékeztet valamire, amit sokszor láttam már. Megízlelhetem? De utána beszéljünk praktikus dolgokról. (Nyalni kezdi a nő nemi szervét, hosszan, perceken keresztül, az arcára rögzített mikroport által lucskos-csattogó hangjátékot hall a néző.)

Ezek után – az egyes akciókra vonatkozó gépies rákérdezést követően – először egy, kettő, majd három ujját dugja bele a nő vaginájába, aki továbbra is rezzenéstelen arccal ül a széken. 

Ivo: Beledughatom a negyediket is? 
Nő: Nem, három elég. 3000 €, ezen felül utazási költség és szállás. Megfelel? 
Ivo: A saját seggemet használom a performanszban. Nem felel meg. 

A jelenet végéig váltakoznak a praktikus és polgárpukkasztó mondatok: miközben alkudoznak a gázsiról, Ivo arra kéri a nőt, adja neki az egyik gyerekét, mivel a gyerekek többet tudnak a jövőről, ő pedig nem akarja magát ennyire törékenynek és félelemmel telinek érezni. Ha a gyerek túlzás, adja oda a férjét. 

Dimcsev már az első húsz percben olyan izgalmas és bonyolult karakterfejlődési utat jár be, amely folyamatosan kizökkenti a szemlélőt. Sérülékenysége, művészi kiszolgáltatottsága ugyanolyan komolyan vehető, mint a bizarr hatalmi játék, valamint az intimszférát robbantó kérdéskörök generálta ördögi szerepkör. A hatalom szálai párhuzamos síkokon futnak és szövődnek egymásba – a következő jelenetekben Dimcsev precízen, finom színészi játékkal tárja elénk a védtelen alkotó karakterét. Ezek során bár a provokatív, nyers szexualitással operáló akciók elszenvedőjeként jelenik meg, megkerülhetetlenül szövi át a különböző fokú kizsákmányolás-etűdök szemlélőjét a tudat: ő maga kreálta az előadást. Ily módon a rendezői én gyakorol erőszakot a kiszolgáltatott alkotót megtestesítő színész-önmagán. 


A középső részben a fentebbi igazgatónő-művész pároshoz a fesztivál technikai munkatársa (Mirko Feliziani) csatlakozik – időben a produkció bemutatásának napja körül járunk. Mindhárom szereplő erőteljesen, eltúlozva reszket a fekete tér közepén, mintha az Északi-sarkon dideregnének szabadidőruhában. Remegő, ám továbbra is monoton, koppanós mondataik feszültséget gerjesztenek: az első jelenet során használt elidegenítő tónust a tetőpontig fokozza a fizikai nehezítés. Hamar egyértelművé válik, hogy a fesztivál által garantált terem egyáltalán nem megfelelő az előadás lebonyolításához (amely egyébként a történet szerint Dimcsev 2009-es szólója, a Som Faves). Emellett néminemű problémát okoz, hogy a munkatárs az istenről és homoszexualitásról való rövid párbeszéd után kifejti, csak akkor hajlandó dolgozni, ha megalázzák. 

„Magányos vagy és senki nem szeret téged” – próbálkozik félszegen Ivo. Nem elég. Le kell köpni, meg kell ütni, mellbimbóját csavargatni. Ez sem elég. Miután Dimcsev kifakad az eseményeket közönyösen (és persze továbbra is extrém módon remegve) szemlélő nőnek, hogy miért nem rúgják ki az ilyen munkatársakat, azt kapja válaszul, hogy egyrészt a férfi már húsz éve itt dolgozik, másrészt ha egy dán technikus megkér, hogy hugyozz a szájába, meg kell tenned. A rövid mondatok elsöprő hatása azok abszurditásában, humorában és végletességében rejlik – mikor a férfi az alsógatyáját lehúzva szóvá teszi, hogy először Pina Bausch kérte meg, hogy szájjal kielégíthesse, aztán jött Jérôme Bel, Meg Stuart, valamint Anne Teresa De Keersmaeker, nagyot robban a nézőtér. Az elismert koreográfusok említésén túl fontos tudnivaló még: soha nem mossa meg a nemi szervét, ez a trükk a játékban. Na meg így teátrálisabb is az egész. Dimcsev nekiveselkedik, mivel produkciója forog kockán. Állítása szerint mindig is le akart szopni egy technikust. A nyers jelenetet folyamatosan kommentálja, miközben a férfi pénisze a szájában van. „Bűzlik, mint a pokol. De mégis felfedezhető benne valami rejtett, édes íz.” A technikus hamar átveszi az irányítást, brutális módon tömi Dimcsevet, aki kihangosítva fuldokol, a hányás határán van. A nő a földön fetrengve reszket, miközben neutrális hangon értekezik a művészekről, akik véleménye szerint mind kiismerhetőek, egocentrikusak és elveszettek. 


A befejező részben Ivo egyedül áll a színpadon, szőke parókában (több előadásában védjegye) grasszál fel-alá, eltúlzottan nyafka gesztusokkal himbálja végtagjait. A fentebb említett Som Faves című előadásából idézett jelenetben egy primitív festményt kap elő, majd ordibálva ismételgeti: „Tiszteld a művészetet!” Mikor épp a klasszikus táncművészet elemeit parodizálva lépked a balettszőnyegen, szidva a formát, a tartalmat és a balansz hiányát saját művészetén belül, a nézőtéren pont előttem helyet foglaló nő (Annina Machaz) visítva felrohan a színpadra, s nemes egyszerűséggel megkéseli őt. Fröccsen a művér minden irányba, Dimcsev kiterül. A többi szereplő lassan visszatér, körégyűlnek. „Milyen kár! Meghalt. Így nehéz lesz megtartani az előadást követő közönségtalálkozót.” A rendező alapos: az előadó-művészet minden területét pellengérre állítani hivatott produkcióból nem hiányozhat a kritikus személye, akit jelen esetben a brutális gyilkos testesít meg. A fiatal nő leül a színpadi hullával szemben, aki meseszerű módon elkezd feltámadni, hogy szimbolikus halálát követően verbálisan is vérét onthassák. Úgy beszél, mint akinek kiütötték néhány fogát, feje oldalra biccen, kezei koordinálatlanok. Gesztusaival mintha mozgássérülteket karikírozna – ennek jelentéssíkja nem egyértelmű, bár vonatkozhat a színpadi politikai korrektségre, illetve annak hiányára. 

Így a kritikus: Az a baj, hogy felszínes voltál, ezért jöttem fel a színpadra és öltelek meg téged. Zavaró volt? A gyilkosság által újragondoltam a színházi formanyelvedet, szerintem neked is újra kéne. 

Ahogy bekategorizálnánk az egyértelműnek tűnő szituációt, Dimcsev újabbat csavar rajta: a nő gyereket akar tőle. Zokogva könyörög, hogy legalább a spermáját adja oda. Ivo a zsebébe nyúl – ez vitathatatlanul az előadás legmulatságosabb mondatát vezeti fel –, apró üvegcsét vesz elő, majd közli, nem tudja, hogy ez a saját spermája-e, a táskájában találta, de szívesen odaadja. A kritikus megszabadul a bugyijától, majd a széken gyertyaállásba merevedik és vaginájába önti a fiola tartalmát. Mikor Dimcsev kifordul a közönség felé, hogy van-e még valakinek bármilyen kérdése, az első sorból felszólaló férfiről először egyáltalán nem eldönthető, hogy beépített néző-e. Természetesen egy magyar színház nézőterén nem fordulhatna elő, hogy valaki rögtön kérdést szegez az alkotók felé, itt ez magától értetődő. A férfi érdeklődik, hogy félhet a jövőtől, aki halott? „Minden félelem helyet biztosít a jövő számára” – feleli Ivo sejtelmes hangon, majd elindul a színről kifelé. Mielőtt kiérhetne, újra holtan esik össze, a technikus vonszolja el a takarófalak mögé. 

Az előadás a fesztivál-konvenciókból kiinduló jelenetek során a végletekig csavarva járja körül a kultúrához társítható játszmák kérdéskörét. Az egy időben egymás mellé rendelt témák és síkok (hatalom, önkifejezés, agresszió, kiszolgáltatottság, elnyomás, radikális vélemény a művészetről és művészekről) nagy olvasztótégelyében Dimcsev szinte minden lehetséges, a témához kapcsolódó fogalomkört érint – s ezáltal leplezetlen nárcizmusa, önreflexiója, nyers kritikussága, kiszolgáltatottsága, önmaga egyszerre komolyan és nem komolyan vétele, valamint a színpadi határfeszegetés kérdése mind párhuzamosan forr és sűrűsödik össze. A jelen idő koncentrált művészete – amelyre a színház szerencsés esetben hivatott lenne – másodpercnyi kizökkenést sem engedélyez: a tabumentes, expresszív akciók indukálta hullámvasutazás Dimcsev színpadi kivetüléseiben könyörtelenül tesz a magáévá.
Szerző: Néder Panni