 Jelenet az előadásból |
A Centrál Színházban nemrégiben bemutatott Ma este megbukunk a bohózatok azon törzskönyvezett válfajához tartozik, amely a helyzetre és a fokozásra épül. A helyzetet fokozzák, és a helyzet fokozódik.
Színházi bemutatóra készül a vidéki színjátszó egylet; egy krimit készülnek bemutatni nagy lelkesedéssel, mérsékelt infrastruktúrával, tehetséggel és még mérsékeltebb szerencsével – de nem ez a lényeg. A darabbeli darab igazán csak ürügy; és bár egy ürügyben is ki kell derülnie a gyilkosnak a végén, itt annyira az elején derül ki, hogy szinte nem is érdekes. Mert a darab a színházról szól, valahogy úgy, mint Michael Frayn Ugyanaz hátulról című darabja, melynek utolsó felvonásában elölről látjuk a „kész” előadást, melyet az előző részekben hátulról, a színfalak mögött volt szerencsénk szemlélni.
Nos: a Centrálban nem látjuk hátulról. Ami engem illet, szívesen megnézném, hogyan is működik a közönség számára láthatatlan mezőben az, ami elől olyan, amilyen.
 Cserna Antal mint ügyelő |
Még el sem kezdődik az előadásban az előadás, amikor baljós jelek hágnak egymás sarkára, de hogy ne „spoilerezzem” el a poénokat, csak az elsőt mondom: minduntalan leesik a kandalló párkánya, amelyet a szemérmes és zavart kellékes, Botos Éva igyekszik visszacelluxozni… Le fog esni megint, a legjobb pillanatban.
A pillanat, mégpedig a legjobb, ennek van varázsa és súlya itt: hogy minden pontosan akkor történik, amikor a darabbeli előadás szerint nem szabad, az igazi előadás szerint viszont muszáj. Kérdés, hogy bírják-e a szerzők leleménnyel, és kérdés, bírja-e a gondosan és trükkösen fölépített játéktér. A legnagyobb kérdés persze az: bírják-e a színészek, hogy mindvégig elkapják azt a bizonyos egyetlen pillanatot, amelyből persze sok van, csupa egyetlen pillanat az egész.
Az előadást Mark Bell rendezte; nagy karmester lehet, ha az eleven és szemlátomást lelkes és odaadó színészcsapat mellett a díszletet is elevenné tudta tenni, hisz partnerként működik, reagál, szinte replikázik.
Miközben a közönség boldogan és egyfolytában nevet – tényleg: nemigen van szünet a poénok között –, én a színészeket nézem. Azt, hogy a szüntelen praktikus tennivaló közepette még egy-egy figura, karakter is kikerül belőlük, mégpedig kettős, mert „színház a színházban” vagyunk: azt a lelkes és többnyire dilettáns műkedvelőt is el kell játszani, aki a krimibeli szerepet alakítja.
 Schmied Zoltán (hátul Katona László) Forrás: Centrál Színház, fotó: Horváth Judit |
A szégyenlős és óvatos kellékest például, akinek a „primadonna” váratlan ám tartós ájulása miatt be kell ugrani előadás közben a női főszerepbe: Botos Éva demonstrációja arról szól, hogy miből lesz a cserebogár. Vagy azt az igyekvő főszereplőt, aki félájultan is visszakúszik a színpadra: Ágoston Katalin a bármi áron középre törekvő amatőrt hozza. Katona László a közönséggel minduntalan összekacsintó, a saját poénjait még egyszer lereagáló dilettánsban remekel, Schmied Zoltán bámulatos következetességgel lép jelenetről jelenetre a „csak ezt éljük túl” keskenyvágányú igyekezetével. Janicsek Péter felügyelője – és a színtársulat vezetője – kebelrepesztő öntudattal játssza túl a figurát, Janicsek meg közben erősen kézben tartja a túljátszó műkedvelőt. Cserna Antal blazírt ügyelője nem összetartja a dali társulat produkcióját, hanem szét, ezt azonban hibátlanul, minden neki jutó pillanatot a legjobban kihasználva teszi. Mészáros András föltámadó halottat játszik, meg olyan színészt, aki holtában is ficereg, mert hát játszani szeretne; ezért aztán valódi akrobatikus mutatványokkal pótol a föltámadás után. Rada Bálint inasa Feydeau-tól Molnárig az összes inasparódiát vakbélgyulladásos humorral adja, perfektül fordul minden igyekezete a pontos ellenkezőjébe.