Revizor: Harmincegy éve létezik a Színikritikusok Díja. Nekünk nyilván fontos – nektek, színháziaknak mennyire?
Mohácsi János: Ez a szakmai díj. Talán kevésbé publikus, mint a például POSZT díjai, de a kritikusdíj a legszélesebb szakmai véleményt reprezentálja.
 Mohácsi János. Fotó: Kaiser Ottó (A kép forrása: Nemzeti Színház) |
R: Gondolom, olvasol kritikát. Ezt csak azért kérdezem, mert vannak színházi alkotók, akik nem.
MJ: Persze, hogy olvasok. Nekem szerencsém van, az előadásainkról általában jókat írnak a kritikusok. Azt pedig nem hiszem el, hogy egy természetes módon végtelenül hiú színházi ember nem olvassa a róla megjelent szakmai szövegeket – nyilván olvassa, legfeljebb mást mond.
R: A te előadásaidról sem csak „jó kritikák” születtek, a rendezői pályád elején biztos kaptál hideget is.
MJ: Lehet, hogy ebből a szempontból jó természetem van, nem emlékszem ilyenre, bár el tudom képzelni, ha újraolvasnék pár írást, elcsodálkoznék. Mindenesetre most úgy emlékszem, hogy mindig is a kritikusok kegyeltje voltam. Persze tudok mondani olyat, ami még mindig fáj: Nánay István nem volt hajlandó megérteni a Tom Paine-t, de hirtelen nem is tudok mást felidézni. Nyilván nem tekintem kritikának azokat az 56/06 kapcsán megjelent írásokat, amelyek különféle fórumokon kaptak nyilvánosságot, azok ugyanis finoman szólva nem feleltek meg a szakmai elvárásoknak.
R: Ha már szakmai elvárásokat említesz: szerinted a kritikusnak szüksége van némi jártasságra a színházcsinálás gyakorlatában?
MJ: Ez egy klasszikus kérdés, nincs is rá válasz. Attól nem lesz senki megbízhatóan jó kritikus, ha bármilyen módon belekerül, vagy akár hátulról belenéz próbafolyamatokba. Ez ugyanis két diszciplína: a színházi gyakorlat, illetve a színházról való írás. Amikor zenét hallgatok, akkor nem érdekelnek a technikai megoldások, vagy a vonós ujjrendje – az érdekel, engem hogyan üt meg a zene. A befogadást illető analógia itt véget ér, mert én nem írok zenéről.
R: A kritikus pedig olyan befogadó, aki sok előadást néz, van valamilyen ízlése, felkészül az íráshoz. Milyen az ideális kritikus?
MJ: Fogalmam sincs. Gyanítom, nagyon jó írónak kell lennie. A legjobb színházi kritikus, akit valaha olvastam, Ady Endre. Az érzékenysége, a pontos fogalmazása írói erény. Hogy a kritikusnak legyen összehasonlításai alapja – hogy sokat lásson, az a minimum. Az írás persze tanulható, illetve gyakorolható dolog. A kritikustól, mint nézőtől pedig csak egyetlen elvárásom van: ne legyen rosszakaró. Ha valaki hibát keresni ül be az előadásomra, az nem is az én munkámnak, hanem a saját szakmájának az ellensége. Nehéz szakma a tiétek, vérrel-verejtékkel kell megdolgozni azért, hogy valaki jó legyen.
 Jelenet a Csak egy szög című előadásból |
R: Azért is kérdezlek erről, mert az általam egyik legtöbbet hallott szállóige, hogy abból lesz kritikus, aki nem tudott színész vagy rendező lenni.
MJ: Az általam ismert színházi kritikusok közt tudtommal nincsenek elvetélt színházcsinálók – inkább a bölcsészet felől érkeznek a szakmába. Egyébként pedig azzal sem lenne baj, ha a kritikusok valaha megélték volna azt, hogy a színház mennyire a szerencsén múlik.
R: Egyvalakit közülünk jobban ismersz, lévén időközben Csáki Judit a kollégád lett. Amióta együtt dolgoztok a Kaposvári Egyetem Színházi Tanszékén, gondolom, beszéltek néha a kritikáról is. Mit gondolsz annak a kritikusnak függetlenségéről, aki bármiért közelebb kerül a színháziakhoz, mint egy néző?
MJ: Judit a barátom, azon túl, hogy a kollégám, és persze beszélgetünk ilyesmiről is, pláne, mert hasonlóan érintett vagyok: ha megnézem bármelyik volt tanítványomat, és úgy látom, rosszul teljesít, akkor azt megmondom neki. Elég világosan belátható, hogy éppen akkor szúrnék ki vele, ha elhallgatnám a nemtetszésemet. Nyilván ugyanígy van ezzel a kritikus is, aki komolyan veszi a szakmáját.
R: A kritikának ugyanakkor van egy szubjektív része, amely miatt egy színész, egy rendező, egyáltalán egy adott színházi világ közelebb állhat az emberhez. Ha egy erősen karakteres dologról, személyről van szó – mint ahogy az általad rendezett előadások bármelyik öt percéből is tudható, hogy te rendezted –, akkor már nem is olyan egyszerű szétszálazni a tetszés okát.
MJ: A kritikus attól még nem veszíti el az ítélőképességét, hogy a világnézete közel áll egyes rendezőkéhez, vagy rokonszenvesnek tart egyfajta művészi magatartást. A gyakorlat is ezt mutatja: ha megnézed, mi jelent meg az Ördögökről például, akkor látni fogod, hogy szépen leírták, hogyan nem sikerült. Szerintem mindenki azt írja, amit lát.
 Jelenet az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadásból |
R: Ha ez ilyen szép lenne, akkor soha nem utálna színházi ember kritikust. Ellenben azt hiszem, bármelyik kollégám érezte már, hogy finoman szólva nem szeretik, miután megírta, amit látott.
MJ: Egyfelől ismerem az érzést kosárlabdameccsről, és engem mindig spannolt, ha az ellenfél szurkolótábora hangot adott a velem kapcsolatos indulatainak. A kritikáról azonban azt gondolom, hogy egy szakmában vagyunk, és nem egymás ellen játszunk. Másfelől nyilván nem esik jól senkinek, ha sértő dolgokat írnak le róla: meg kell válogatnotok a szavakat. De a művészetnek – legyen akár kíméletből is – a hazugság árt a legtöbbet.
R: S milyennek látod a kritika helyzetét az újságírás jelenlegi gyakorlata szerint?
MJ: Nagyon kevés írás jelenik meg a napilapokban és a hetilapokban, ráadásul olyan kis terjedelemben, hogy arányaiban nagyobbrészt kénytelen leíró lenni. A szaklapokban jobb a helyzet. Értetetlen, hogy a napi- és a hetilapokban miért nincs számottevő mennyiségű kritika, vagy legalább a hétvégi számokban, mint ahogy például a vasárnapi New York Times rengeteget lehoz, mert ott tudják, hogy a kultúra hozzátartozik az élet elviselhetőségéhez.
R: Annál is inkább, mert a színház rólunk, az életünkről szól, ugyanakkor teoretikusan senki nem szereti a napi politikát színpadon látni. A mérték nyilván bennetek, színházcsinálókban van – de valami idea biztos van emögött.
MJ: A színház egy politikus intézmény – egyáltalán azért keletkezett –, nyilván nem pártpolitikai szintről beszélünk. Aki elolvassa Lukács György A modern dráma fejlődésének története előszavát, megérti, hogy a színház nem lehet apolitikus. Ez nem egy elméleti állítás, hanem nagyon is életszerű, a közönség ugyanis izgalmasnak találja a valósággal foglalkozó előadást. A szórakoztatóipar persze kísértetiesen hasonlít a színházhoz, mert az is színpadon van, ott is fények vannak és a többi, de az másért van és mást szolgál.
 Kovács Zsolt és Kocsis Pál az 56 06 / őrült lélek vert hadak című előadásban |
R: Persze a nézők sem egyformák. Neked milyen a jó közönség?
MJ: Érdeklődő, jön velünk. Nagyon szeretem, ha ordítva nevetések és nagy csendek vannak a nézőtéren. A katarzis nem a kis élmények boltja, hanem a nagy élmények nagyáruháza. Ha színházcsinálóként, ha nézőként csak az agyunkat kellene használni, hamar ráunnánk az egészre. És amikor nagyon foglalkoztatja valami az embereket, akkor arról érdemes beszélni. A Csak egy szög, aztán az 56/06 ezért készült.
R: És az Egyszer élünk… is, gondolom.
MJ: Az sandább szándékból lett. Valamikor, a Csak egy szög után, egy kaposvári teniszpályán hangzott el a kérdés, hogy „vajon az Eörsi és Mohácsi urak mikor engedik meg, hogy mi, magyarok az országban maradhassunk?” Nyilván arról csinálok előadást, amiről fontosnak tartok előadást csinálni, mert senkinek nem lehet előírni, hogy márpedig milyen társadalmilag érzékeny kérdésekkel kell foglalkoznia.
R: Aktuálisan például társadalmi kérdés, hogy mit gondol az állam a kultúráról.
MJ: Egy zsebkendőnyi ország – ahol a mostani jegyárakkal kalkulálva a lakosság egyötöde teheti meg, hogy kultúrafogyasztó legyen – nem engedheti meg magának, hogy kivonuljon a kultúrából. A financiális okok, amelyekre hivatkoznak, nevetségesek: egyéves színházi működés három kilométer autópálya – csak hozzávetőleges arányokkal akarom érzékeltetni, hogy miről beszélünk, amikor a kultúrafinanszírozás szóba kerül. Pláne, hogy az államapparátusban a legtöbbet hivatkozott szó a nemzet, legnagyobb mértékben épp ebből az olcsó holmiból, az élő magyar kultúrából épül.
R: De nézzük gyakorlatiasan. Szüksége van a hatalomnak a művészetre, arra, hogy valakik hangot adjanak a kritikájuknak?
MJ: Nem ismerek politikusokat, nem tudom, mi járhat a fejükben. De aki azt gondolja, hogy mindezt ügyes megoldás kikapcsolni, annak nem a parlamentben, hanem egy felekezetben a helye. Köztudott, hogy minden rendszernek szüksége van visszacsatolásra. Aki nem figyel a visszajelzésre, az pillanatok alatt eljut oda, hogy nem tudja, mit csinál. Épeszű ember nem köti ki a műszerfalról a hűtővízkijelzőt, csak azért, hogy nyugta legyen. Aki úgy gondolja, hogy a társadalom legérzékenyebb csoportjaira nincs szükség – hozzáteszem, a művészet nem egy termosztát, nem azért van –, az valamit nagyon eltévesztett, az nem tudja, hogyan kell egy közösségről gondolkodni, pláne hogyan kell egy közösséget vezetni. A rendszer, amelyik kikapcsolja ezt az önszabályozót, halálra van ítélve.
 Jelenet a kaposvári egyetemisták Vízkereszt… című előadásából |
R: Ahogy mondod ezt a termosztátot, nyilván nemcsak nekem juttatja eszembe, hogy az előadásaidnak rád jellemző karakterisztikája van, ugyanakkor mindig hangsúlyozod, hogy mennyire fontosak neked a többiek. Nincs ebben ellentmondás?
MJ: Mondok egy példát. Amikor az Egyszer élünk… készült, egy ideig úgy nézett ki, hogy a harmadik felvonásban csak egy finálényi van, úgyhogy mondtam Kovács Marcinak, írjon oda egy hosszabb zenét, mert úgy néz ki, hogy a második és harmadik felvonás egyben lesz. Marci kész is volt a zenével, aztán a dolgok természetes rendje szerint addig nőtt a felvonás, hogy kiderült, lesz harmadik. Így aztán mondtam Marcinak, hogy mégsem kell az a hatpercnyi muzsika. Ő bánatosan rám nézett, és annyit mondott, az lehet, János, de én ezt a zenét el fogom játszani. Ilyenkor a rendező redukálhatná a zeneszerzőt, de az olyan nyilvánvalóan zseniális muzsika volt, hogy teljes hosszában helyet kellett neki találni.
R: Most muszáj megkérdeznem, bár lassan mindenki túl van a kaposvári színház átalakulásán, amiben volt hideg, meleg, és maradtak is egyesekben fájó érzések: te hogy látod mindezt utólag?
MJ: Anno részletesen elmondtam a szinhaz.hu-n megjelent interjúban. A rengeteg változással járó feszültség, a permanens bizonytalanság eléggé tönkretette a társulatot. Én mindent megtettem, amit lehetett, sőt annál is többet, nehogy valaki – legyek ez akár én magam is – azt tudja mondani később, hogy miért nem tettem meg mindent. Ha valaki neheztel rám, vagy azért, hogy nehéz helyzetbe került, azzal nem tudok mit kezdeni. Aki nem tud egy ilyen dologgal szembenézni, aki nem szereti a nehéz helyzeteket, az rossz helyen van a színházban. Egy bolgárkertésznek nyilván kiszámíthatóbb az élete, de színházat sajnos bátorság nélkül nem lehet csinálni. Én szeretettel emlékszem arra a korszakra és rájuk.
R: Az utóbbi időben pedig egyre több helyen dolgozol – egyre többet. Hogyan fért bele a múlt évadodba egy ekkora lélegzetű munka, mint az Egyszer élünk…?
MJ: Ez nekem is egy kisebb csoda volt. Nagyon kellett hozzá a társulat, mert képtelenül nagy munka lett volna fejben kitalálni azt a horribilis mennyiségű karaktert. Addig egyszerűbb volt az évad, mert A francia rúdugrást ismertem régebb óta, a Játék a kastélyban régi vágyam, tudtam, mit akarok vele, a Naftalin lényegében repríz volt, mert amikor főiskolásokkal dolgoztunk rajta, akkor szabadon volt rá idő.
R: A most induló évadban mit rendezel?
MJ: Székesfehérváron a Csárdáskirálynőt, Szombathelyen a Szentivánéji álmot, a Radnótin a Bolha a fülbe című Feydeau színművet, Kecskeméten pedig Csiky Gergely vígjátékát, a Buborékokat.