Tekintettel arra, hogy Svédország mindmáig főként idillikus vágyálmok tárgyát jelenti az egyszeri hazánkfiának, s hogy jószerint a gondtalan jómód és zavartalan nyugalom képzetét társítjuk hozzá, fölöttébb megrázó arról értesülni, hogy ebben a tetőtől talpig civilizált nációban is bőséggel akadnak nagyszabású borzalmak és ólomsúlyú gondok. Hát még, ha kiderül, hogy Stockholm barátságosan csillogó kulisszái mögött valósággal tort ül a Gonosz!
Márpedig Stieg Larsson kritikai realista hevülettel megírt – s a szerző személyes kutatásai által inspirált – Millenium-trilógiája alapján a legkevésbé sincs okunk kételkedni ebben, hiszen ezen izgalomdús bűnregények meggyőzően bizonyítják, hogy a jóléti demokráciák legjobbikát jószerint perverz (s gyakran náci) nagytaták uralják évtizedek óta. Elegáns sétabot, szöggel kivert korbács, meg egy tisztes gyerekpornó-gyűjtemény – ezek a tiszteletre méltó (állam)férfi legfőbb kellékei a mai svéd királyságban, ahová (legalábbis kedvenc skandináv krimink tanúsága szerint) napra nap érkeznek a thai prostiktól roskadozó emberszállítmányok, s ahol a felsőbb körökben éppoly gyakori a nők elleni szadista abúzus, mint egy kellemes bon-mot a hétvégi koktélpartin.
Hogy a hatalmas tetkóval díszített biszex hacker, Lisbeth Salander (Noomi Rapace) és az útját egyengető újságíró, Mikael Blomkvist kalandgazdag története mind könyvformában, mind pedig a moziban világraszóló sikerre vitte, abban alighanem a női szenvedés és megaláztatás attrakciójának örök vonzerejét is feltételezhetjük – amire pedig alkalmasint rátesz egy lapáttal, hogy a gyöngébb nem elleni kegyetlenkedéseket ezen művekben többnyire jómódú hatalmasok vezetik elő/követik el.
 Jelenetkép |
Larsson első regénye és Niels Arden Oplev adaptációja (A tetovált lány, melyről kritikánk itt olvasható – a szerk.) szövevényes bűnsztorit bonyolított korrekt színvonalon, ámde munkájuknak legfőbb újdonságát a hímgyűlölő hangütés és a gótikus stílben öltöztetett főhős jelentette, akit szakajtónyi szadistával hozott össze a csavaros cselekmény. Lisbeth az első részben főként gyámjának erőszakos hajlamait volt kénytelen kiszolgálni, a másodikban pedig (A lány, aki tűzzel játszott címűben, melyet már Daniel Alfredson vitt vászonra sekélyebb nívóban – kritikánk a filmről itt olvasható – a szerk.) saját apja és féltestvére lőtte-verte félholtra, hogy aztán minden ceremónia nélkül a családi kúria kertjébe temessék – ámde a krisztusi hősnő reggelre kiásta magát a humuszból, és golyóval a fejében is baltát vágott nemzője koponyájába. A most mozikba kerülő harmadik felvonás – mely éppen onnan startol, ahol az előbbi véget ért – leginkább a gaz férfiak megbűnhődésének örömteli látványával igyekszik a kedvünkre tenni.
Ám ezen öröm csupán az utolsó harmadban jut ki a nézőnek, addig újfent egy zagyva összeesküvés-históriát kell keresztülszenvednie. A Millenium-trilógia harmadik darabja már könyvformában sem volt egy világos szerkezetű, egységes műdarab, ám Alfredson adaptációjában jobbára különféle zsánerek (naturalista társadalmi dráma; thriller; krimi; tárgyalótermi dráma) zavaros és szerencsétlen elegyének tetszik, amely igencsak próbára teszi az ember türelmét. A tetovált lány családtörténetének erényeit hiába keressük az emberkereskedelem körül kavaró sztoriban, amelynek során a ragyavert zsurnalista Blomkvist (Michael Niqvist) a nyugdíjas éveiket féltő összeesküvőkkel fut versenyt Lisbeth életéért. Szigorú tekintetű heroinánk ezúttal javarészt lábadozva tölti a játékidőt, így a cselekmény legfőbb feszültségforrását a kórház körül ólálkodó agg gyilkosok és a gólemszerű féltestvér, Niederman jelentik, illetőleg azok a névtelen levelek, melyeket Blomkvist legkedvesebb munkatársa és alkalmi szexpartnere, Erika (Lena Endre) kap a kutakodásukat ellenzőktől. Hogy a szexisen öregedő, jómódú asszony a gyermeteg zaklatások miatt nem tudja élvezni polgári nyugalmát, az valóban sajnálatos, ugyanakkor nézői izgalmak keltésére aligha megfelelő – miként az sem hozza meg a szándékoknak megfelelő hatást, hogy a pimasz Lisbeth Salander a finálé tárgyalótermi drámájában vagány szado-mazo dresszt és méretes tarajfrizkót ölt a tisztelt bíróság megrökönyödésére.
 A képek forrása: PORT.hu |
Daniel Alfredson már az előző epizódban is inkább egy tévésorozatot rendezett játékfilm helyett (szó szerint, hiszen a trilógiát kisképernyőn is futtatták félórás etapokra osztva), a harmadik részt pedig talán még inkább jellegtelen, funkcionális stílusban dirigálta le. Ízetlen modorú, nehézkes cselekményű, enervált darab A kártyavár összedől, melyet nagyban bénít az előző részekben megpedzett szálak elvarrásának kötelme, ráadásul akciószegény szüzséje miatt gyakran a korábbi munkák látványosságait hasznosítja újra. Lisbeth gyerekkori vegzálásának flashbackjei szinte változatlanul kerültek át a korábbi részekből, a gyámmal való akaratlan légyott rejtett videofelvétele pedig (ha jól számoltam) háromszor is műsorra kerül a játékidő során – hogy a nézőik döbbent arcát fürkészve újra és újra elszörnyedhessünk a férfierőszak bestialitásán.
Az állatias kegyetlenségű hímuralom a jelen felvonásban Lisbeth egykori pszichiáterének figurájában testesül meg a maga teljében – Peter Teleborian (Anders Ahlbom Rosendahl) lelkesen aljas karaktere azonban hátborzongató gazember helyett csupán egy nevetséges mutogatós bácsinak tetszik. Nem elég a zsíros, hátranyalt haj és a kéjelgően modoros beszédstílus, de a biztonság kedvéért a laptopjának kezdőoldala is egy pornókollekció – az pedig csak a ráadás, hogy negatív hősünk a szabad idejében az orrszőrzetét vagdossa a mosdóban. Talán Alfredson (vagy Rosendahl) is megelégelte a trilógia sugározta, bugyután elrajzolt férfiképet, s ezért fordult ebben az esetben a parodisztikus közelítés felé – ám végső soron Teleborian figurája aligha okoz zavaró stílustörést, lévén körülbelül annyira életszagú és valószerű, mint amennyire A tetovált lány-széria felsőházi nácikkal, fájdalmat érezni képtelen terminátorokkal és rendületlenül perverz tatákkal teli cselekményvilága.