Az egyszerű júzer, vagyis az egyik ismerősöm ismerősének a szempontjából a helyzet a következőképpen fest: az ember lusta moziba menni vagy éppen nincsen rá pénze, netán hazájában soha be sem mutatták az őt érdeklő filmet, felmegy hát egy kalózoldalra, és leszedi onnan. Hogy az aktuális hollywoodi filmek vagy a művészfilm-csemegék nincsenek fenn ezeken a site-okon, csak a (honi) forgalmazók vágyálma: a gyakorló netkalóz bizony nem várja meg, amíg kiadnak DVD-n egy filmet, vagy legálisan letölthetővé válik egy fizetős VoD-site-on (video-on-demand, l. pl. itt – a szerk.), simán beül a bemutató hetében egy New York-i filmszínházba, vagy elzarándokol egy kamerával a vállán a torinói fesztiválra, és másnap már ott is az alkotás egy torrent-oldalon. Ha pár napot várunk, még feliratot is kaphatunk hozzá: a szociális ellátórendszer sehol máshol nem működik olyan hatékonyan, mint Virtuáliában – a kalóznépség Robin Hood köpenyegéből bújt elő, szereti bő kézzel osztogatni megszerzett (szellemi) javait.

Hogy ezek a javak tulajdonképpen hadizsákmánynak tekinthetők, lopott árunak minősülnek? Nos, igen: a letöltés-ellenes liga egyik fő érve pontosan ez. A júzer szerzői jogot sért, ezáltal anyagi kárt okoz, leegyszerűsítve: egy illegális letöltés során a pénz nem a Gyártó-Forgalmazó-Mozi Szentháromsághoz vándorol, hanem a netszolgáltatót gazdagítja, netán adományok, reklámbevételek formájában a kalózoldalakon köt ki. Egyik neves operatőrünk ennek ellenére mégsem hívná „lopásnak” a folyamatot, mi több egy interjúban még azt is felvállalja, hogy „neki nem fáj, ha a Pókember rendezője nem private jet-tel jár, csak egy Bentley-vel”; az pedig egyenesen üdvözítő volna szerinte, ha az állami pénzből (lásd a te és az én adómból) forgatott művészfilmek mindenki számára elérhetővé válnának a neten, vagyis (teszem hozzá én) nem kéne duplán fizetnünk értük.  

Az első 3D-s filmvetítés 1953-ban

És a számok ezt a hozzáállását igazolják. A legújabb tanulmányok szerint (Harvard Business School, University of Kansas School of Business) a fájlcserélő oldalak nem hogy kivégeznék a filmipart, épp ellenkezőleg, élénkítő hatást gyakorolnak rá, versenyhelyzetet teremtenek, új gyártókat (ezáltal új munkahelyeket), technikai újításokat hívnak életre, ráadásul a kultúrát is népszerűsítik. Hollywood tavaly rekordbevétellel büszkélkedett, ami nagyban volt köszönhető a fájlcserélő programoknak is: ahogy anno a színes filmmel, majd később a szélesvászonnal igyekezett az álomgyár visszacsábítani a nézőket a mozikba, most a 3D-élmény az, amit egyelőre nem élhetünk át a laptopunk előtt ülve, csak akkor, ha jegyet váltunk rá. És a mozi mellett szól a minőség is: ugyan ki ne nézné szívesebben kedvenc színészét egy baráti társaságban széles vásznon, mint a laptopján videókamerával rögzítve? Úgy tűnik hát, hogy a mozik és a filmgyártó cégek próbálnak lépést tartani a korral, alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez, csupán a filmforgalmazók azok, melyek nehezebben definiálják önmagukat az új helyzetben. Ez hazánkban főként az art filmek terjesztőire igaz: a művek egyre keservesebben, sokszor több éves késéssel, vagy egyáltalán el sem jutnak a mozikba, nem csoda hát, ha a fizetőképes kereslet a neten vigasztalódik.    

A zeneipar változásait követve pedig lehetne előre látni a jövőt. Ahogy az első fájlcserélő hálózat (Napster) is a zenében jelent meg, úgy arra is ebben a művészeti ágban volt elsőként példa, hogy egy együttes, nevesen a Radiohead, a saját honlapjára tette fel az új albumát, és a felhasználóra bízta, hogy mennyit fizet a letöltéséért. Ez a lehetőség pedig nem vetette vissza a CD iránti keresletet: a rajongók továbbra is igényelték, hogy az extrákkal kívánatosabbá tett albumot igényes külcsínnel és a dalok szövegével kiegészítve kézbe vehessék. Igencsak beszédes fejlemény volt 2007-ben, amikor Madonna felbontotta a szerződését a Warnerrel (lemezkiadó) és átszerződött a Live Nation-höz (koncertszervező), jelezvén, hogy az ingyenes „házi zene” ellen nincs mit tenni a huszonegyedik században, az igényes élő zene az, ami felé haladni kell. 

Lefordítva mindezt a film nyelvére: a fájlcserélő oldalak elszaporodása egyértelművé tette, hogy a klasszikus, régi értelemben vett filmforgalmazás mindenképpen újragondolandó, urambocsá még át is ugorható. Ha a forgalmazással foglalkozó cégek nem alkalmazkodnak a kor kihívásaihoz, könnyen megeshet, hogy a „szép új jövőben” a filmgyártótól közvetlenül jut majd el a nézőhöz a film (végül is: ha a technikai feltételek adottak, miért ne lehetne idővel egy filmpremiert a neten megtartani, és az így szerzett pénzt egyedül a gyártónak zsebre tennie?). Ha az analógiát tovább folytatjuk: elképzelhető, hogy ismét felvirrad majd a moziklubok hajnala: a színész rajongója azért megy el a filmszínházba, hogy kedvencével találkozhasson, és kérdéseket tehessen fel neki a film végén; gyűjtőként pedig a büfé melletti standon még azt az opuszt is megveszi, amit előzetesen otthon már letöltött. 

Egyszóval: a(z il)legális fájlcserének nem igazán lehet gátat vetni. Következésképp újra kell rendezni a sorokat, át kell gondolni azt a hagyományos, több szereplős láncolatot, amelynek a segítségével a film a nézőhöz eljut. Nagy kérdés az is, hogy kell-e egyáltalán a cyber-érában büntetni a „kalózkodást”, és ezáltal azt sugallni, hogy az a régi modell a megőrzendő, amelyen egyértelműen túlhaladtunk már. Az, hogy a legnagyobb torrent-oldalnak, a svéd Pirate Bay-nek 25 millió felhasználója van, és hogy a párttá alakult kalóz-site már két európa parlamenti képviselővel is büszkélkedhet Brüsszelben, mindenesetre azt mutatja, hogy Virtuália népessége, szimpatizánsainak száma és befolyása rohamos tempóban nő. Ha a forgalmazói piac minden szereplője szeletet szeretne magának a tortából, a júzer igényeit figyelembe véve itt volna az ideje annak, hogy „frissítsen”.